Kurd jövőképek

A kurdkérdés az elmúlt években a szakmai körök asztaláról a nagypolitika, sőt az esti híradó fókuszába került. A mintegy 30 millió főt számláló kurd nemzet korábban azért tarthatott igényt figyelemre, mert a legnagyobb „hazátlan”, azaz saját állammal nem rendelkező népcsoport volt Eurázsiában (az állítás vitatható, mindenesetre a magyarságnál kétszer nagyobb lélekszámú, ország nélküli népről van szó). Mostanság azonban elsősorban azért kerülnek be a sajtóba, mivel az általuk lakott országok szétesése, változása hosszú évtizedek után először adott lehetőséget a kurd önrendelkezési mozgalmak komolyabb térnyerésére.Irakban a kurd regionális kormányzat már 1992 óta rendelkezik valamiféle autonómiával, 2003 – a nyugati invázió – óta azonban már-már önállóan irányítja a mintegy 8 és fél milliós tartományt. Sőt, a Kalifátus (más néven „Iszlám Állam”) felbukkanása óta határait ki is tudta tolni dél felé, bekebelezve egyes vitatott területeket, és a tartomány regionális milíciái, a pesmergák szintén nemzetközi figyelmet kaptak, mint az egyetlen úgy-ahogy ütőképes erő a Kalifátus elleni harcban. Menet közben Szíriában is hasonló forgatókönyvet követtek az események: itt az Asszád-rezsim összeomlása után három, egymástól földrajzilag nem összefüggő kanton került kurd irányítás alá. A Rojava gyűjtőnéven ismert kurd kantonok Szíriában is a viszonylagos normalitás szigetét jelentik a zavaros, vad polgárháború idején. Sőt, a kurd milíciák a világsajtó előbb sajnálkozó, majd pedig álmélkodó figyelme közepette sikeresen visszaverték az iszlamisták támadását a török határ mentén fekvő Kobani városa ellen. Rojava egyébként azért is érdekes, mert az autonómmá váló kantonok ideológiai tekintetben kifejezetten balos-inkluzív értékrendet vallanak. Milíciáik vállvetve harcolnak a mérsékelt arab csapatokkal, sőt, azokon a területeken, ahol nem él jelentősebb kurd lakosság, át is adják nekik az irányítást a hírek szerint. Rojava így nem egy egyszerű kurd autonomista projekt, hanem valami több és előremutatóbb annál. Ennek szimbólumát jelentik a fotósok által olyannyira kedvelt, a férfiakkal egyenrangú kurd katonanők is, Kobani ikonjai. A szíriai kurdok egyébként már csak földrajzi okokból is nagyon szoros kapcsolatot ápolnak a dél-törökországi kurd közösségekkel. Bár Iraknál és Szíriánál stabilabb államról van szó, Törökországban sem igazán „nyerő” kurdnak lenni, sőt. Az Ottomán Birodalmat váltó kemalista török állam alapfilozófiája ugyanis az, hogy minden állampolgára török, származásra való tekintet nélkül. (Ezt hívja Sener Aktürk kutató antietnikus rezsimnek.) Ez elsőre akár jól is hangozhatna, azonban a gyakorlatban azt jelenti, hogy a kisebbségek nem kapnak kollektív jogokat, hiszen el sem ismerik a létezésüket. Évtizedekig tartott, míg a kurdok elérték, hogy saját tévéjük lehessen (a kurd nyelv az iráni nyelvcsoportba tartozik, a perzsa nyelv távoli rokona, a törökhöz nagyon kevés köze van).  A kurdok elismeréséért folytatott küzdelem a török államon belüli elismeréséért folytatott küzdelem 1984-től fegyveres harc formáját öltötte, amelynek élére a Kurdisztáni Munkáspárt, ismertebb nevén a PKK állt. A szervezet egészen 2013-ig folytatta kisebb-nagyobb intenzitással aszimmetrikus harcát a török állam ellen, előbb önállóságot, utóbb autonómiát és kiterjedtebb jogokat követelve. A helyzet csak a kemalista hagyományokkal fokozatosan szakítani próbáló „puha” iszlamista Igazság és Fejlődés Párt (ismertebb nevén AKP) 2003 óta tartó kormányzása alatt javult valamelyest. Egy hosszabb közeledési folyamat végén 2013-ban sikerült tűzszünetet kötniük a feleknek.  Ebbe a kiélezett, bár lassan javuló helyzetbe érkezett meg 2012-ben egy új kurd párt, amely a Népi Demokrata Párt (HDP) nevet kapta. Különféle kurd politikai projektek persze korábban is léteztek, azonban két okból sohasem voltak igazán sikeresek. Az első a választási rendszer, amely 10 százalékos bejutási küszöböt tartalmaz (az európai norma 5 százalék), nem véletlenül – kifejezetten a kurdokat hivatott távol tartani a parlamenttől. Másrészt pedig a parlamentbe így vagy úgy bejutott kurd politikusok rendszeresen az illegális, Ankara által terrorista szervezetként elkönyvelt PKK-val való együttműködés vádjával néztek szembe, és börtön, de minimum mandátumvesztés várt rájuk. A 2012-ben már javában zajló békülési folyamat miatt úgy tűnt, a HDP-nek ez utóbbitól megalakulásától kezdve nem kell tartania. Így az igazi kihívás a 10 százalékos küszöb lett. Bár Törökországban több mint 10 százaléknyi kurd él – akár a népesség 20 százalékát is kitehetik a kurd gyökerű polgárok –, nincs etnikai tömbszavazás, és sokat közülük a vonzóan populista AKP szavazóivá váltak. Így a HDP-nek más utat kellett találnia, és azt a PKK (illetve a szíriai kurd Rojava) minden militáns vonatkozása ellenére is következetesen baloldali és inkluzív hagyományában találták meg. A HDP magát nyilvánosan nem kurd etnikai pártként, hanem baloldali néppártként definiálja, melynek célja nemcsak a kurdok, hanem az egyéb kisebbségek és gyenge társadalmi csoportok képviselete is. Választási kampányszlogenjeikben is ez köszönt vissza – a nők, a gyerekek, a szexuális kisebbségek, a fiatalok egyaránt a HDP által képviselt csoportként jelentek meg, a jelmondatok és a vizuális tartalmak is az inkluzivitást, a török-kurd viszály áthidalását célozták meg. Az interetnikus választási stratégiának meg is lett a sikere az idei megmérettetésen: miközben a kurd tartományokban – délkeleten, ahol egykor az örmények éltek – a HDP abszolút győzelmet aratott, az ország nyugatabbi részein is elegendő szavazatot szerzett ahhoz, hogy 13 százalék feletti eredményével simán ugorja a magas, 10 százaléknál elhelyezett lécet. A HDP választói között az egyszerű kurdok, az egyéb kisebbségekhez tartozók és a városi értelmiségiek is komoly létszámban voltak, valóban felépítve a párt által lehetőségként kínált interetnikus hidat.  Az AKP komoly veszteségeket könyvelhetett el – egyebek mellett éppen a korábban rá szavazó kurdok között –, és 40 százalékos eredményével egyedül immár nem tud kormányt alakítani. Ez áthúzza Erdogan elnök az irányú terveit, hogy alkotmánymódosítással elnöki rendszerré alakítsa át a török államot. Erdogan az új helyzetre igazi autokratához méltó módon reagált. Előbb hadat üzent az általa korábban csendesen megtűrt Kalifátusnak, majd pedig ennek örvén általános nemzetközi megrökönyödésre elkezdte bombázni a kurdok állásait a szír-török határ mindkét oldalán. A PKK-milíciák hadüzenete és válaszlépései nem sokat késtek, a HDP pedig nehéz helyzetbe került: el kell határolódnia a kurd milíciáktól, amelyeket törzsszavazói egy része támogat, viszont valamiféleképpen szolidaritást is kellene mutatnia, amit nem kurd nemzetiségű szavazói egy része nehezen fogad majd el. Erdogan terve elég egyértelmű: rendkívüli helyzet kiprovokálása, előrehozott választások, és – reményei szerint – a HDP bukása, ezzel megnyitva a kaput az AKP önálló kormányzása előtt.Törökország így most keresztút előtt áll. A kurdkérdés az Ottomán Birodalom bukása óta kínozza. Bár 1890 és 1920 között a mai Törökország területén sikerült kiirtani (vagy kiűzni) az etnikai kisebbségek (görögök, örmények, szírek) többségét, a kurdok maradtak, részben éppen azért, mert a kurd irreguláris milíciák fontos szerepet játszottak az etnikai tisztogatásokban. (Emellett azért is, mert ők, az előbbiekkel ellentétben, zömében muszlimok voltak már akkor is.) A mindenkori ankarai kormány évtizedeken keresztül az antietnikus politikával válaszolt erre a kihívásra, tagadva a kisebbségek létezését, különös tekintettel a kurdokra. A kurdok problémáit – a francia modellhez hasonlóan – szociális kérdésként kezelték, és asszimilációval kívánták megoldani. Ez nyilvánvalóan nem jött be, sőt, fegyveres ellenállást szült. A kurd oldalon a fegyveres ellenállás húsz éve sem nevezhető sikertörténetnek, bár tény, hogy a „kurdkérdés” általa vált közbeszéd tárgyává. A HDP megjelenése épp ezért mindkét oldalnak új esélyt teremtett a hídépítésre, az együttgondolkodásra, a közös államépítésre. Az AKP a jelek szerint nem akar élni ezzel a lehetőséggel, sőt. Korántsem biztos azonban, hogy Erdogan – szerintem túlzás nélkül ördöginek nevezhető – terve végül bejön. Nem egyértelmű, hogy a kurdkérdés hajánál fogva, emberi életek árán történő újbóli előrángatásért kit is tesznek majd felelőssé a szavazók, és hogy milyen kormány alakulhat. Ráadásul a határ túloldalán fekvő kurd Rojava kantonjai a gyakorlatban is bemutatják, milyennek is képzelik a balos-inkluzív kurd erők a jövő kormányzását: szociálisan érzékeny, az etnikai és vallási törésvonalakon felülemelkedő, de a különbségekre odafigyelő, a nemi egyenlőséget radikálisan komolyan vevő, lokalizált jövőről van szó. Ez pedig a populista autokrácia felé sodródó török választók számára is vonzó alternatíva lehet. Meglátjuk, mi lesz a végeredmény. A tét nem kicsi. A HDP tíz százalék alatti eredménye az AKP egyenkormányát és a kurdkérdés újbóli eldurvulását vonhatja maga után. Ha viszont a párt túléli az Erdogan bombázói és a válaszként újból megjelenő kurd erőszakcselekmények kettős csapdáját, akkor a törökországi politikai élet megkerülhetetlen szereplőjévé válhat. Ez utóbbi nagyban hozzájárulhatna Törökország és egyben az egész Közel-Kelet stabilitásának megteremtéséhez. Irak és Szíria után Törökországban is a stabilizálódás katalizátorává válhatna a kurd közösség, bebizonyítva: egy kisebbség nemcsak biztonsági kockázatot jelenthet, hanem másságában a pozitív változás potenciáját is magában hordozhatja. Ravasz Ábel, Huszár Tímea