Krumplipüré négy knédlivel

Meglehetősen faramuci párosítás, ha meglátnám, el is menne az étvágyam azon nyomban. Külön-külön – természetesen főleg hússal, mondjuk, az egyiket tenyérnyi rántott szelettel, jó kis salátával, a másikat vadassal, vagy cseh módra, sült hússal, párolt káposztával – imádom, bár sem a zsemlegombóc, sem a párolt knédli készítésében nem jeleskedem, úgy viszonyulok hozzájuk, mint a kelt tésztából sült kalácshoz: igaz, nem mérhetetlen mennyiségben, de szívesen fogyasztom – ha másé az érdem. A krumplipürével más a helyzet, az ember fogja a burgonyát, jól lecsutakolja, héjában megfőzi, miközben meghámozza, összeégeti az ujjait, jobb esetben ötvenszer lepotyogat egyet-egyet a villáról, aztán, mars a krumplinyomóba, egy kis vaj, forró tej, só, kavartyolás, és kész a remekmű. Ezt többnyire a vendéglőben nem akarják tudni. Baráti találkozón (legyen) B. javasolta, ne az étlapot forgassam, egyek ilyen-olyan halat amolyan mártással, krumplipürével, ezt az adott étteremben remekül sütik-főzik. Igaz, B. nem lehetne a jó szakácsok reklámembere, de engedtem a hal és a püré csábításának. A galiba a rendeléskor elkezdődött. Krumplipüré nincs, főtt, sült, hasáb, bármilyen akad a konyhában, de püré, kérem, ma nincs. Van krumplijuk? – érdeklődött barátságosan B. Van. Fazék? Az is. Tej? Vaj? Só? Természetesen. Akkor mi a gond? Püré nincs. Szakács? Főszakács? A pincér már csak hümmög, lógó orral, behúzott nyakkal. A szakács nem tudja, hogyan készül a püré? Bemenjek a konyhába, és elmeséljem neki? Vagy hozassak szakácskönyvet? Netán kérjem a panaszkönyvet? Hívjam ide a főnököt? A tulajdonost?– emelgeti hangját B. türelme fogytának arányában. Panaszkönyv nincs, a főnök holnap reggel lesz, a tulajdonost ne tessék zargatni, lesz püré. A vacsora egyébként remek volt, megnyaltam mind a tíz ujjamat, talán szegény pincérnek lett keserű a szájíze, no meg a szakács volt kénytelen főzni, nem múlathatta (munka)idejét láblógatással.

A történetet barátnőm juttatta eszembe. Kössük össze a kellemeset a pletyivel alapon együtt ebédeltünk, adtunk a testünknek, gyomrunknak, ami kijár neki, meg beszélgetéséhségünket is csillapítottuk, kiváló légycsapási akció volt. Pincér jött, készétel rendelt, részemről vadas hús knédlivel, imádom, noha tudom, hogy a hús nem vesepecsenyéből vétetett (akkor pácolták utoljára, amikor engem), csak a levesből kifelé, meg a zöldség is, de istenem, fűszerrel, tejföllel ehetővé bolondítják. Igaz, készétel, mégis pillanatokon belül ott állt előttem négy knédlivel, illatosan. Ha négyet adtak, négyet be is kebeleztem, pedig három is bőven elég lett volna. Nem szólva arról, hogy az ember legjobban a hasán tud spórolni, ha szerény, vagy ha szemfüles. A számlából kiderült, se szerény, se szemfüles nem vagyok, mert bizony az alapárban csak a hús és a lélötty foglaltatott benne.