Közép-európaiként másképp látja a gondokat

Duka Zólyomi ÁrpádSomogyi Tibor felvételeVan azonban még egy igen jelentős terület, ez az EP és más országok parlamentjei közötti együttműködés, amely a világ szinte minden országát megcélozza. S ezért a külügyi bizottság tagjainak minimum két együttműködési bizottságban – angolul PCC: Parliamentary Cooperation Committee – is dolgoznia kell.

A 18 tagú dél-kaukázusi bizottság alelnöke Duka Zólyomi Árpád, akivel a térség súlyos politikai konfliktusairól beszélgettünk.

Az érintett területek a hatalmas Kaukázus-hegység lábánál, Európa és Ázsia határán fekszenek, igencsak távol az európai érdekszférától. Miért, kinek fontos ez az együttműködés?

Azerbajdzsán, Örményország és Grúzia maga határozta el, hogy elfogadja az európai jogrendet, magáévá teszi a mi értékeinket, s így bekerült az európai szomszédságpolitika körébe. Ez a kategória 2004-től létezik, és nagyon jó meghatározás, mert az EU határain túli országok közeledésével foglalkozik. Ukrajna, Moldávia, Fehéroroszország és a dél-kaukázusi államok tartoznak ide, valamint a Földközi-tenger környéke. Évente legalább egyszer tárgyalóasztalhoz ülünk az adott ország parlamenti küldöttségével; vagy náluk, otthon, vagy meghívjuk őket Brüsszelbe, illetve Strasbourgba. Meghallgatjuk a beszámolókat a politikai, a gazdasági és a szociális helyzetről, a kultúra állapotáról, az emberi jogokról, a civil szervezetekről, a médiák függetlenségéről, mindenről, ami a demokratikus fejlődést segíti, vagy éppen akadályozza. Javaslatot teszünk a változtatásra, az új törvényekre, s elmondjuk, mi várható ezek alkalmazása, implementációja nyomán. Kb. egy év múlva számon kérjük az ajánlásokat. Következetesen figyeljük az érintett területeket, több helyről szerezzük be az információkat, a másik oldal pedig gyakran igyekszik mindent jó színben feltüntetni.

Bizonyára vannak olyan képviselők vagy csoportok, akik az ország belügyeibe való beavatkozásnak tartják az ilyen tárgyalásokat.

Ez elég gyakran megtörténik, de mi abból indulunk ki, hogy ők maguk vállalták a jól működő európai uniós szerkezet elfogadását. Főleg a jogrendet, de a szabad piaci mechanizmust is. Tavaly Bakuban nagyon éles szóváltásra került sor, néhány honatya ki is vonult a tárgyalásról azzal, hogy ne akarjuk rájuk erőszakolni az európai demokráciát, mert nekik van saját véleményük a demokrácia mikéntjéről.

Mit lehet ilyenkor tenni?

Azt lehet mondani, hogy jó, befejezhetjük a tárgyalást, mi hazamegyünk, tovább nem segítünk. És ez hat, mert ennek az együttműködésnek nagyon komoly anyagi vonzata is van. Az EU különböző programjai segítik a benne részt vevő országok gazdasági fejlődését, a befektetéseket, a szociális támogatásokat stb. És nem kevés pénz forog kockán. Az EU ilyen legitim módon támogatja a demokratikus fejlődést az arra igényt tartó országokban.

Időben hogyan van behatárolva ez az együttműködés: parlamenti ciklusok szerint, vagy azoktól függetlenül?

Ez egy nagyon hosszú folyamat, a mostani tárgyalásunk már a nyolcadik volt. Az ún. szomszédsági politikai kategóriája ugyan csak három éve létezik, de a tárgyalások a három dél-kaukázusi országgal kb. tíz évvel ezelőtt kezdődtek el, amikor megszületett az első egyezség a partneri együttműködésről. Kidolgozták hozzá a cselekvési tervet, ezt valósítjuk most meg. Minden választási ciklusban továbbadjuk az eredményeket, tapasztalatokat az EP-ben is, meg az érintett országokban is. Örményországban 2007-ben lesz parlamenti választás, előtte nagyon figyelnünk kell az ottani belpolitikai helyzetre. Most is téma volt a választójogi törvényük: ad-e lehetőséget a sokszínűségre, szavatolja-e a tiszta, demokratikus választást. S bár erre ügyelnek majd az EBESZ meg az Európa Tanács megfigyelői is, nekünk is ott kell lennünk.

Ön valaha atomfizikusként dolgozott a Szovjetunióban, jól beszél oroszul, ismeri az ottaniak gondolkodásmódját, mentalitását. Nyilván ezért is vállalta el a munkát ebben az EU-s bizottságban. Múltbeli terepismerete megkönnyíti jelenlegi munkáját?

Valóban jártam ott kint atomfizikusként, családostul is. Ez a terület orosz nyomás alatt, uniformizáltan fejlődött, és elég elhanyagolt volt. De mivel a határvidéken feküdt, a Szovjetunió szétesése után megnőtt politikai és stratégiai jelentősége mind a mai Oroszország, mind Irán, illetve Törökország szempontjából. Szeretném hangsúlyozni, különbséget kell tenni a három dél-kaukázusi állam között. Hajdani terepismeretem sokat segít, meg közép-európai származásom is. Értem a nemzetiségi kérdést, érzem annak súlyát, de néha még engem is meglep az itt tapasztalt elszántság, harciasság. Megemlítenék egy tűzfészket, Karabahot. Itt többségében örmények laktak, de Azerbajdzsánhoz tartozott, autonóm területként. Önállósulni akart, de ezt már nem engedték meg neki, segítségére sietett hát az örmény hadsereg. Elfoglalta, amit Azerbajdzsán területi integritása megsértésének tekint és követeli vissza. A területről több mint egymillió azeri menekült el, mi magunk is voltunk 15 ezres menekülttáborban. Betonlapokból épült barakkokban élnek ezek az emberek 10 éve. A tárgyalásokon odáig eljutottunk, hogy Karabah státusáról népszavazást kellene tartani, ám előbb haza kellene térniük a menekülteknek. Persze, csak ha kivonták onnan a haderőt. Holtponton vagyunk a kérdésben, bár már rengeteg tárgyalás folyt róla.

Vajon Moszkva miért nem próbál intenzívebben közvetíteni a hadban álló felek között, hiszen jó másfél évtizede még az ő fennhatósága alá tartoztak, s így minden bizonnyal ért a nyelvükön. Talán nem tudna objektív lenni?

Nem tud, vagy nem is akar. Az orosz politikára régóta a „minél rosszabb, annál jobb” szemlélet a jellemző. Nehéz az oroszokkal tárgyalni a feszültséggócok felszámolásáról, mert csak a nekik tetsző megoldást hajlandók elfogadni.

Közép-európaiként ön érzi és érti a nemzetiségi kérdést, az orosz fennhatóság alóli felszabadulás vágyát. De hogyan élik ezt meg nyugat-európai kollégái?

Mi, a posztkommunista országok képviselői valóban sokkal érzékenyebbek vagyunk ezek iránt a kérdések iránt. Van egy lengyel és egy észt kolléga a küldöttségünkben, és határozottan érezzük, sokat segít az ún. közös múlt. De a német és a nagy-britanniai kollégák, akik régóta foglalkoznak a kérdéssel, szintén alaposan ismernek mindent. Kölcsönösen kiegészítjük, segítjük egymást a közjogi méltóságokkal folytatott tárgyalásokon: állam- és kormányfőkkel, miniszterekkel, házelnökökkel, ombudsmanokkal találkoztunk, de árvaházakban, aggotthonokban is jártunk. Mert teljes keresztmetszetét kell ismernünk annak a társadalomnak, amelynek felzárkóztatása az európai értékrendhez most már rajtunk is múlik.