Korlátlan szabadság vagy határtalan magány?

Azóta sokat változott a világ, az egyedül élők sem a gúnyos megjegyzések céltáblái többé, hanem irigyelt szinglik, akikre külön figyel a reklámpiac, minden buliba hivatalosak, és szabadon válogatnak az alkalmi partnerek között. De vajon önként vállalt, boldog életforma az egyedüllét vagy szükségből kovácsolt erény, amelyet a legtöbben szívesen odaadnának egy karikagyűrűért? Erről beszélgettünk a téma neves kutatójával, Szvetelszky Zsuzsa szociológussal.

Ön mit gondol, a szinglik többsége a saját kényelmére gondoló egoista vagy inkább a magányát különböző pótcselekvésekkel enyhíteni próbáló szerencsétlen?

A szingliség viszonylag új jelenség, mert bár korábban is voltak vénlányok, nekik nagyon fontos helyük volt a családban. Ők stoppolták a zoknit, vigyáztak a testvérük gyerekeire, végezték a ház körüli munka nagy részét. Általában a legcsúnyább vagy a házasságra valamilyen okból alkalmatlan lányok maradtak pártában, mert akit ki lehetett házasítani, azt abban az időben ki is házasították. Hasonló volt a helyzet a férfiakkal is, annyi különbséggel, hogy ők bátrabban mehettek társaságba, hiszen el tudták tartani magukat, és gyakran még a családtagjaikat is támogatták. Az egyedül élők sem voltak igazán magányosak, legfeljebb társtalanok, mert elképzelhetetlen volt, hogy ne a családjukkal éljenek. Viszont a kor erkölcsi felfogásából kifolyólag szexről – legalábbis látszólag – szó sem lehetett az életükben, míg ma ezzel szemben egy szingli jóval kevesebb erkölcsi kötöttség mellett él. Mi még nem igazán tudhatjuk, mit takar ez a jelenség, érdemben majd csak a gyerekeink és az unokáink mondhatnak róla valamit.

De ma is készülnek már felmérések, statisztikák erről az életformáról. Ezekből milyen következtetések vonhatók le?

Nehéz tanulságokat levonni, mert a megkérdezettek nem feltétlenül mondanak igazat. Sokan nem úgy mesélik el az életüket, ahogy megélik, hiszen ki dicsekszik azzal, hogy magányos, rosszul érzi magát egyedül, és nagyon szívesen változtatna ezen. Mások viszont tudatosan kerülnek minden olyan alkalmat, ahol másneműekkel találkozhatnának. Nekem is van olyan barátnőm, aki csak lányokkal jár szórakozni, és hiába hívom időnként olyan buliba, ahol fiúk is vannak, nem jön. Egy bizonyos kor után a fiúk is szívesebben ülnek tízen egy kocsmaasztal körül, és már a gondolattól is megrettenek, hogy olyan társaságba menjenek, ahol nőkkel ismerkedhetnének. Úgy érzem, hogy ez nem az önzésről vagy a kényelemről szól, hanem arról, hogy ma nagyon sokat kínál nekünk a világ, és a fiatalok úgy érzik, minden lehetőséggel élniük kell. Több diplomát szerezni, karriert csinálni, lakást, autót venni, beutazni a világot, sok pénzt keresni. Mire ebből a csapdából kijönnek, sokan jócskán elmúltak harmincévesek, és lehet, hogy a felsoroltakból semmit nem értek el, de a családalapítást közben lekésték.

Valóban lekésték, vagy csak ezt hiszik?

Sokan lekésik, mert a húszas éveiket a média által sugallt hamis illúzióban élik, hogy minderre van még idő. Később pedig már annyi bevett szokásuk, rigolyájuk van, hogy nagyon nehezen tudnak valakihez alkalmazkodni. Nagyon érdekes, amikor két 30-35 éves ember egymásra talál, és a közös életük kezdetben arról szól, ki hová rakja a papucsot, hogyan szereti a rántott csirkét, és mikor szokott felébredni. Ezek sokszor áthatolhatatlan akadályok, főleg olyanoknál, akiknek az alkalmazkodásban nincs rutinjuk. Ha az ember kamaszként jár valakivel, szerelmes leveleket ír, szakít, zokog a párnájába, közben megtanulja, milyen egy másneművel együtt enni, inni, aludni, kirándulni, és elsajátítja a kapcsolatok rutinjárataival kapcsolatos teendőket is. Aztán amikor eljön az igazi, nem lepődik meg annyira, és nem ott kell gyakorolnia az együttélés szabályait. Az érzelmi érettségről nem is beszélve, mert nincs az a komoly munkahelyi feladat, ami felérne azzal, amikor a párunkkal kell finoman, sértés nélkül megértetni, hogy nem értünk vele egyet.

Vagyis az igazi szingli a kötöttségtől fél, attól, hogy fel kell adnia saját megszokott életformáját valamiért, ami úgyis bizonytalan kimenetelű?

Azt hiszem, igen. Ez az első generáció, amelyik tömegesen látta a szülei válását. Talán nem túlzok, ha azt mondom, a szingli megspórol egy válást, amikor több tartós kapcsolat után harmincöt év körül köt házasságot. Azt majd az idő eldönti, hogy ezek megfontoltabb, tartósabb házasságok lesznek-e, hiszen ilyen korban már tényleg merevebb személyiségek kerülnek össze.

Mondhatja magáról, hogy szingli, aki hosszabb-rövidebb ideig tartó kapcsolatokban él?

Amikor kapcsolatban él, akkor nem az, de ez is a kapcsolatok milyenségétől függ. Az igazi szingli az, aki senkihez nem akar tartósan kötődni, és hárítja a lehetőségeket – vagy azért mert fél tőle, vagy azért, mert tényleg egyedül érzi jól magát, de ilyen ember meggyőződésem szerint kevés van.

Olyan is van, hogy valaki nagyon szeretne kapcsolatot, de sehogy sem akar összejönni neki. Ő a kényszerszingli?

Igen és általában nagyon roszszul viseli ezt az állapotot. Ő nem a társadalmi változások következtében lett szingli, hanem a saját személyisége akadályozza abban, hogy párkapcsolatot tudjon kialakítani. Túl merev, túl kemény, túlságosan nagyok az elvárásai, vagy éppenséggel túlságosan is félénk, határozatlan. Itt az esetek többségében a kisgyerekkori élmények magyarázzák, hogyan válik valaki ilyenné. Ezek az emberek vagy anynyira görcsösen próbálkoznak, hogy már ezzel riasztják el a másneműeket, vagy pedig ennek az ellenkezőjét választják: teljesen viszszavonulnak, nem járnak el sehová, és lassan besavanyodnak. Persze nincs is könnyű dolguk, hiszen a mai világban is elsősorban azok számíthatnak társadalmi elismerésre, akik házasságban vagy tartós kapcsolatban élnek. Aki mindenhol egyedül jelenik meg, azt még mindig kicsit gyanakodva méregetik – nem csoda, ha egy idő után elmegy a kedve a társasági élettől. És ezzel bekerül egy ördögi körbe.

Vagyis az egész szingliség csak eufemisztikus megnevezése valaminek, amibe az ember belekényszerült?

Részben igen, mert valóban léteznek a házassággal, a családdal összeegyeztethetetlen életszituációk és pályák. Régen a nők nem álltak, mert nem állhattak ilyen választások előtt, de ma mit tegyen az, akinek el kell döntenie, hogy kiváló idegsebész vagy háromgyerekes családanya lesz-e? Ezek borzasztóan nehéz kérdések, és én a szingliség egyik gyökerét épp abban látom, hogy a nőktől ma egy tucat szerepet várnak el egyszerre. Legyen jó feleség, mintaszerű háziasszony, odaadó anya, idős szüleinek gondos támasza, és emellett még álljon helyt a szakmájában is. Azok a nők, akik mindezt felvállalják, elképesztően leterheltek – nem csoda, hogy sokakat riasztanak ezek a kilátások, és inkább az egyedüllétet választják. Ma ez már nem feltétlenül jelent magányt és kirekesztettséget, hiszen a szinglik köré egész iparág épült; kezdve az egyszemélyes külföldi utaktól, az egyadagos félkész ételeken át egészen a humoros kellékekig. Az én kedvencem a szinglicédé, amelyen hallható papucscsoszogás, fogmosás, ajtócsapkodás, orrfúvás, horkolás. Van férfi és női változat a megfelelő háttérneszekkel, és a japánok megtervezték a női comb és férfi kar alakú párnákat is. Ezek imitációk, de léteznek nagyon praktikus dolgok is: egyszemélyes, hordozható konyha vagy a szinglikre szakosodott utazási iroda.

Nem pótmegoldások ezek?

Részben biztos, de azért abba is gondoljunk bele, mennyivel kevesebb volt mondjuk kétszáz éve a lakosság életkora. A legjobb esetben is húsz-huszonöt évig kellett együtt élni valakivel, mert jött a kolera, a pestis, a gyermekágyi elhalálozás, a tüdőbaj, a háborúk – ma meg ötven-hatvan évig tarthat egy házasság. Ez nagyon hosszú idő, ebbe a régi mérce szerint két-három házasság is belefért. Aztán itt van még a mamahotel, vagyis az a tény, hogy a mai fiatalok sokkal később hagyják el a szülői házat, és kezdenek önálló életet. Ez is nehezíti később a dolgukat, mert ha az ember úgy tanulja meg az életet, hogy egyik kezével levest kavar, a másikkal meg jegyzetel, akkor később sokkal rugalmasabb lesz.

A megkötöttségek miatt régen volt nehezebb a vénlányok-agglegények helyzete, vagy a család oltalmazó szerepe nélkül ma kell több problémával szembesülniük?

Mindig a nőknek volt nehezebb, és ebben a sorsban osztoznak velük az otthagyott, elvált asszonyok is. A férfit sajnálják, ha elhagyja a neje, a nőt meg lenézik, és azt gondolják, biztos valami baj volt vele, ha nem tudta megtartani a férjét. Egy férfit nem csúfolnak akkor sem, ha ötvenévesen nősül, egy nő már harmincon túl is kinőtt a menyaszszonykorból. Egyik oldalon egy kicsit javított ezen az emancipáció, a másikon viszont rontott, mert a nők 80 százaléka ma már művelt, önálló egzisztenciával rendelkezik, és ők a férfiak 20 százalékára hajtanak. A nők ugyanis mindig felfelé kapaszkodnak, egy okos nő nagyon ritkán köti össze az életét buta férfival, míg a férfiaknál nem akadály, ha a nő egy kicsikét butácska – a lényeg, hogy felnézzen rájuk.

Ma már nem kötik az egyedülálló fiatalokat olyan szigorú társadalmi szabályok, mint régen, némelyeknek mégis komoly gondot okoz az ismerkedés. Miért?

Nagyon komoly akadálya a szinglik kapcsolatteremtésének a média, amely olyan szexideált közvetít, hogy azt az átlagember meg sem közelíti. Még ha két ember megszereti egymást, akkor is nagyon nehezen vállalják a testüket, mert hiszen ma a legtöbb férfi hosszú combú, kerek keblű nőről és a legtöbb nő kockás hasú férfiról álmodik. Nem könnyíti meg a párkeresést az sem, ha tökéletes partira vágyunk, aki okos, szép, gazdag, van humora, figyelmes és elbűvölő – szóval nemcsak külsőleg hasonlít a hollywoodi sztárokra, hanem tulajdonságaiban is. Akarva-akaratlan ez a viszonyítási alap él mindannyiunkban, mert ezen szocializálódunk. A parasztlányok régen nem vágyhattak a királyfira, mert az valóban csak a mesékben létezett, de ezeket a sztárokat naponta látjuk a tévében, a lapokban, és így valóságos részei a fantáziánknak.

Vagyis mindegy, hogy a lány 16 vagy 36 éves – mind sírig tartó szerelemről álmodik?

Ez rendben is van, hiszen nem lehet úgy belevágni egy házasságba, hogy már kezdetben sem hiszünk benne. De szükséges bizonyos mértékű józanság vagy érettség is, ami alkalmassá teszi az embert, hogy társközösségben, bizalomban, szeretetben éljen a párjával, amikor elmúlik a lángoló szerelem. Enélkül hajlandóak vagyunk azt hinni, hogy elromlott a kapcsolat, pedig csak átalakult. Régen ezek a dolgok is természetesebben alakultak, mert rengeteg volt a közös feladat a család ellátása körül, és nem okozott gondot, hogyan töltsék el a szabadidőt. Most nincsenek ilyen közösségi szabályok, mindenki maga próbálja jól-rosszul megszervezni az életét, és nem mindenkinek sikerül.

A szingli aztán valóban úgy szervezi meg az életét, ahogy akarja. Boldog ettől?

Ha túl hamar elér mindent, amit akar, és nincs kivel megosztania, akkor nem lehet boldog. Sok szingli lányt ismerek, akik harmincvalahány évesen olyan vezetői poszton vannak, ahonnan nincs feljebb. Ezért szeretnének maguknak új, más kihívást, mert tudják, hogy a pozíció elmúlhat, a gyerek pedig állandó feladat. Ez az a réteg, amelyik a gyerekvállalást is projektként éli meg, amit teljesíteni kell. Vannak viszont olyan szinglik is, akiknek eszük ágában sincs összeköltözni senkivel – bár hozzáteszem, hogy ők legtöbbször elvált emberek, akiknek már van rossz tapasztalata – inkább csak találkozgatnak a partnerükkel, aki gyakran házasságban él. Mintha a szingli ezzel is be akarná biztosítani magát, nehogy egy komoly kapcsolat alakuljon ki közöttük.

Az elvált szülők gyerekei gyakrabban választják a szingli életformát, mint azok, akik teljes családban nőttek fel?

Talán igen, mert nincs előttük egy modell, hogyan kell megoldani konfliktusokat, néha élvezni, máskor elviselni egy másik ember állandó jelenlétét. A hatvanas években nagyon sok nő vált gyermekét egyedül nevelő anyává; részben ennek a következménye, hogy ma olyan sok az egyedül élő lány. Azok, akik folyton azt hallották, hogy soha ne bízzanak egy férfiban, még a házasságukban is szinglik maradhatnak. Nem érintik, csókolják meg egymást a párjukkal, alig beszélgetnek, a közösen töltött idejük arról szól, hogy együtt ülnek a tévé előtt. Számos kutatás szól ma a bölcsődés generáció érzelemhiányáról is; ezeket a gyerekeket pár hónapos korukban betették valahová, ahol nem kaptak simogatást, becézést, és ezért képtelenek a szoros kötődésre, mély párkapcsolatra.

Ki lehet törni a szinglilétből, vagy ha az ember évekig él egyedül, a saját kénye-kedve szerint, akkor egyszerűen elveszíti alkalmazkodó képességét?

Aki valóban akar, ki tud törni. Az első lépés az, hogy az ember nem hazudja azt, hogy neki így jó, hanem felvállalja, hogy bizony mást szeretne. Ettől megértőbbek, nyíltabbak lesznek vele szemben az emberek, és ő is más szemmel néz körül. Ha megtalálja a kompromisszumot a megálmodott a herceg és a mindegy, csak legyen valaki között, rögtön kiderül, milyen nagy a választék többé-kevésbé megfelelő partnerből. Végül is a párkapcsolat meghatározó dolog az élővilágban, nemcsak megalkuvást és alkalmazkodást jelent, hanem újabb távlatokat, lehetőségeket is, hogy kölcsönösen formáljuk egymást. Az ember társas lény, jobban érzi magát, ha tartozik valakihez, és szüksége van a kötöttségekre. Akinek mindent lehet, azt végül semmi nem érdekli, ezért paradox módon sokkal szabadabb az, akinek korlátai vannak. A család több teret ad az önmegvalósításra, mint az egyedüllét, de kapcsolatban is csak az tud jól élni, aki ott is felismeri, hogy nem a társa függvénye, hanem magányos, egyedüli ember.