Aranyló napfényben szelíden fodrozott fehér ruháját mutogatta a hóvirág. Virágfejét szégyenlősen elfordította a naptól. Meleget csalogatott. A napsugár nézte, nézte. Megsajnálta. Lágy szellővel küldte melegét. Olvadt a hó, nem is maradt csak hírmondónak, az öreg tölgyes mohás oldalán. Madár röppent, pacsirta.
Korán ébredt a tücsök
– Ki-ki-győ. Ki, ki ... – biztatott egy másik hang.
Pattanásig feszülten figyeltek a rügyek. A sombokor nem bírta tovább cérnával, kinyílott.
Tücsök Tóni nagyot ásított vackában, kényelmesen nyújtózott. Korán ébredésének okát titok fedte.
– Lehet, kiürült a spájza – szuszogta hangyaszomszéd.
– Segíthetünk, testvér? – kérdezte mindent tudó Hangya Rozi.
– Ne-em! Nem, nem, nem – válaszolt, álmosan Tóni, az öreg tücsök.
– Lehet, elfogyott a tüzelője – gyanakodott a hatalmas békasókő visszavert fényében sütkérező temetőbogár.
– Á. Nem, nem, nem – tiltakozott a tücsök.
– Dani, fiam hozd a hegedűt! – szólt fiának. – Dalban adom tudtára a világnak, miért ébredtem korán – gondolta, az izgő-mozgó, tücsök.
Őszi szántás után maradt zsombék irányában futott a tücsökcsemete, ami alatt széltől, fagytól védve telelt vackán a család. Fényesítette hosszú csápját Tücsök Tóni.
– A vidám nótázás mellett nem árt, ha a tavalyi pompás frakkomban lépek hallgatóságom elé – gondolta. Tovább tisztítgatta bogárruháját. Kényelembe helyezte magát az egyszínű barnarög birodalmában, s megpengette muzsikáját. Cin, cin! Annyi sem. Újra próbálkozott. Néma maradt a hegedű.
– Talán nem eléggé gyantás a vonó? – Törte fejét a tücsök.
– Dani, fiam! Hozd a gyantát – kiáltotta. Futott volna a kis tücsök, de nem bírta a lába. A hirtelen érkező hideg széltől begörcsölt a combja. Araszolva, gyakran megpihenve követte fiát a bajuszát fényesre suvickolt, korán ébredt Tóni.
– Kár, kár! – A magasból erősödő figyelmeztetés tudatta a világgal.
– Kár. Kár a sietségért. – Varjúcsapat villant elő a felhők mögül. Csökkent a távolság – érthetőbb a mondanivaló.
– Hideg szél, szürke felhőt sodor. A magasból jól látni, a tölgyes erdő mohás irányából közelít a süvöltő küldemény – károgták a varjak. Szabályos körözésüket megbontva magas fák ég felé nyújtózó ágán pihenőt tartanak, völgyek ölelésében oltalmat találva.
Korán ébredt Tücsök Tóni menekült. Mielőtt elérte biztonságot adó vackának bejáratát, egyetlen jégkristály pottyant potrohára.
– Brr. Ez a végzet, vagy még annál is rosszabb – lihegte meggyőzően.
– A bejáratot! Torlaszoljátok el gyorsan a bejáratot – kérte fiait.
A meleget tartó tücsöklyukat záró kukoricacsutka visszakerült a helyére. Másnap hófehér lepel borította a tájat, szántót, csupasz ágú fákat. A friss hó szikrázva nézett farkasszemet a napsugárral. Könnyezve búcsúzott.
Újabb hangra lett figyelmes a most már minden neszre odafigyelő tücsökcsalád.
– Kelep, kelep. Itt a kikelet – adta hírül a gólyapár.
Virágillat tódult a tücsöklyukba, és meleg.
Az öreg muzsikus óvatosan kidugta tücsökfejét. Tisztán látta, szomszédja, a kerti csiga éppen szellőztet.
Domboldalára terítette szőnyegét a napsugár. Pompázik a rét, a mező. Egy korty langyos harmat harangvirág kelyhéből. Diadalittasan parancsolt:
– Dani, fiam! A hegedűm...
Szólt a muzsika reggeltől estig. Táncolt a meleg napsugár és a hosszúlábú gólyapár. Daluk messze szállt: – Nemsokára itt a nyár...
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.