Konyhamalac

Az este minálunk romeltakarítással végződik – legtöbbször én, a „család anyja” végződök. Ilyenkor meg-megállok és komolyan elcsodálkozom, hogy fér rá ennyi koszos edény erre az egyhetvenes kredencünkre. Úgy fest a dolog, mintha egy egész hadsereg kosztolna nálunk, pedig csak hárman vagyunk (két felnőtt és egy egész jól evő gyerek), de mi aztán otthon vagyunk, annak minden velejárójával. Minden áldott nap főzünk (gyakran valóban ketten), mert a változatosság ugyebár gyönyörködtet, és mert így szoktuk meg. Azazhogy mégsem: én még nem igazán törődtem bele a dologba (pontosabban nagyon is beletörődtem), de a nyavalygásaimon az esetek többségében úrrá leszek, és különben is olyan jó nézni, ahogy a családom elégedetten szuszog egy-egy bedolgozott ebéd, vacsora után. Hja, igen, az egésznek az a hátulütője, hogy macerásabb elkészíteni, mint megenni, és még mosogatnivaló is marad. Szóval, a „konyhafelelős” esténként felméri, mi maradt, mi nem. Elmosni való edény és pohár minden mennyiségben – annak ellenére, hogy ebéd után is eltakarítom a nagyját – ha hagyják (itt a lányunk lehet a legfőbb akadály, akit, ugye, szórakoztatni kell). Nincs mit csodálkozni, sok edény fogy, mert mi aztán megadjuk a módját! Adél edénykéi a legszámottevőbbek: vizes, tejes, teás pohár, micimackós tányér, kiskanál, kisvilla, kisolló...

Nem főzünk nagy adagokat, igyekszem eltalálni, miből mennyi fogy majd, maradék azonban még így is előfordul. Bár nem egy átforralós, összeöntögetős receptet olvastam, mégsem vagyok híve a „két levesből egy harmadikat” módszernek, pedig meglehet, hogy karcsúbb lennék, ha úgy lenne. Az esti szemle alkalmával ugyanis mindent, ami bomlásra-romlásra van ítélve, megeszek. Én főztem, én sajnálom a leginkább a belé fektetett munkát, időt, alapanyagot. Életem párja szokta volt mondogatni, hogy az én gyomromnak aztán semmi nem árt, de lesz ennek még böjtje, érzem. Szóval jó konyhamalac módjára magamba döntöm – indításként – a bögre alján maradt tejet, utánaküldöm a mosogatás során fellelt, az ebédkor a tányér szélén hagyott fél savanyú uborkát, megtoldom az egészet némi reggelről maradt bundáskenyér-maradékkal, de már azt a fél banánt sem hagyom ott, amit valaki más bezzeg otthagyott. Más a világot menti, én az ételt. Majszolok egy kis általános nagytakarítás közben talált – és a férjem által előlem eldugott – négercsókmaradékot – az utóízéből ítélve túl sokat várt arra, hogy valaki „elcsókolja” végre. Nem, „lejárt” joghurtot, „illatozó” juhtúrót, bomlásnak indult almát nem eszem (ez utóbbit még makkegészségesen sem), de a maradék fél tányér tészta tejföllel megbolondítva este tíz után is jöhet. Az este hat óra után nem eszünk egészségesnek mondott, ám rendkívül gyomorkorgató módszer nálam nem jön be, legfeljebb úgy, ha hétkor mennék aludni. S különben is, ha esténként vacsorázni járnánk (mint ahogy nem járunk – ez nem a panaszkodás helye), az óra elütné a nyolcat is, mire a pincér kihozza azt a legalább olyan merészen összekombinált vacsorát, mint amilyen az én esti menüm.

Már-már beletörődöm, hogy sosem leszek nádszálvékony. Ahhoz ugyanis, hogy leszokjam az esténkénti (jobban mondva egész napi) nassolásról, maradékmentésről, egy mosogatógép és egy konyhamalac (rendkívül elmés kis őrlő szerkezet, amelyet a mosogató lefolyócsövébe építenek, így aztán bármilyen ételmaradék bátran végezheti itt), vagy legalább két igazi kéne. Az igazán hatásos egy katonás házvezetőnő-szakácsnő-mindenes lenne, gyilkos nézéssel és méretes kamrakulccsal a kötőjén. A legolcsóbb, legtakarékosabb és a legjobban fogyasztó megoldás azonban még mindig én vagyok.