Kolompér, grulya, svábtök, pityóka

Bandurka, bigyirkó, bolyóka, csicsóka, csucsorka, földialma, golandé, grulya, gumó, gurulya, india, kartifli, kolompér, krumpér, krumpli, kukulyó, kutyatök, lapcsák, péra, piskó, pityere, pityirkó, pityóka, svábtök, tojórépa vagy tótrépa. Mind ugyanazt jelenti: burgonya, azaz krumpli.

A rendszertanba Solanum tuberosum L.-ként besorolt kapásnövénnyel szemben lehetne lelkiismeret-furdalásunk, hiszen régi közmondásunk elárulja, miképp véleked(t)ünk róla: Se jó, se rossz, mint a krumpli.

A Mátra északi lábánál fekvő Ballán kompérnak mondják a székely pityókát, elharapva egy szótagot a hajdúsági kolompérból is, és nem tárkonyos pityókaleves fő belőle, mint Csíkban, ahol a hasábburgonya is szalmapityóka, hanem palóc krumpliételek: sulyka, ganca, nyögve, nánicka, magalevi, savanyú krumpli és más efféle. Viszonylag kevés költséggel, egyszerűen elkészíthető, laktató fogások ezek. A nánicka például nem más, mint főtt krumpliból, tojásból és lisztből, sóból gyúrt tésztaféle, melyet palacsinta nagyságúra nyújtva sütnek meg a tűzhely lapján. Fokhagymával ízesítik, vagy csipkelekvárral.

Ma már aligha csendül fel a felvidéki nóta – „Jaj, szegény tót legény, mindig krumplit zabálnyi” –, hiszen sokak kedvence már az ízletes paprikás krumpli – éppúgy, mint a krumplileves vagy -főzelék, s elmaradhatatlan alapanyaga a földi gumó a krokettnek, a pürének, a gombóc- vagy nudliféléknek is.

A magyar nyelvterületeken mindenütt népszerűek a burgonyás ételek. Burgonyás? Hát persze: a krumpli le sem tagadhatná, hogy Franciaország Bourgogne (ejtsd: burgony) nevű hegyvidékéről került hozzánk. Termesztését Erdélyben nem csekélyebb személyiség, mint a tudományos nyelvhasonlítás magyar megalapozója, Gyarmathi Sámuel (1751–1830) honosította meg.

A növény hazai karrierje annál figyelemreméltóbb, ha tudjuk, hogy 1654-ben, Hadadi Wesselényi Ferenc nádor alatt a Németországból hazakerült protestáns akadémikusok Budán azért kerültek tömlöcbe, mert tarisznyájukban burgonya volt. A nádor maga hallgatta ki őket; s ugyanazt tudta meg tőlük, amit a budavidéki sváboktól is: hogy tudniillik a burgonya „termesztésre érdemes jó eleség-növény”. A nádor javaslatára III. Ferdinánd (1608–1657) hiába rendelte el termesztését, nálunk a „svábtökön” akkor még senki sem kapkodott. Hazánkban csak II. József uralkodása idején (1780–1790) kezdték el termeszteni.

Amerika őslakossága már több ezer év óta ismeri és termeszti az általuk papasznak mondott gumót az Andok magasabb fekvésű részein, Mexikóban, Peruban, Chilében. Amikor az Újvilágot felfedező hajósok magukkal hozták Spanyolországba, a madridi udvar főurai fanyalogva kóstolgatták, s egyáltalán nem tartották ízletesnek. Az addig ismeretlen növény zöld termésétől néhányan még kellemetlen gyomorgörcsöket is kaptak. Ezzel véget is érhetett volna a krumpli európai karrierje – ha fehér virágai meg nem tetszenek a gazdag hölgyeknek. A burgonya (akkor persze még nem így hívták) először kerti növényként terjedt el Európában, a szépségre fogékony szebbik nem csodálatának tárgyává avanzsálva.

Föld alatti gumója csak akkor nyert teret a konyhákban, amikor a XVII. század végén és a XVIII. század elején rendkívül kevés gabona termett az öreg kontinensen. Az éhínség pedig köztudottan nem kedvez a válogatósoknak. Nálunk esett meg, hogy amikor valamely gazdag uraság kétszáz mérő krumplit osztott ki a népnek, a megajándékozottak az árokba dobálták a gyanús adományt. Egy Borsod megyei földbirtokos összeszedette a gumókat, és a saját földjén elültette. A termést aztán dézsmálni kezdték a parasztok. „Hál’ isten, csak hogy már lopják!” – kiáltott föl a földesúr, amikor ezt megtudta. Mára ez épp az ellenkezőjére vált. (MTI)