Koldusvirágzás

Áprilisban még nem.

Ő sem, a keresett. Ő áprilisban még nagyon hű festménybeli szerepéhez. Akkor is, ha ő maga nem tud róla. Mert szinte bizonyos, hogy ő volt, akit a reneszánsz festők ötszáz éve Júdás-modellnek kerestek az Utolsó vacsorához. Tudjuk, volt festő, aki sokáig nem akadt megfelelő modellre, végül a bűnözők között vélte megtalálni.

Most már tudom, a Mester jobb híján rosszul választott. Nem választhatott másképpen, hiszen az időutazás csak filmalkotásokban lehetséges. Persze, az sem biztos, hogy ez a Júdás-arc lett volna a legmegfelelőbb. A Mester számára fontos volt, hogy a modell arca pokoli kifejezéssel bírjon.

Az áprilisi koldus igazából nem is koldus, hiszen tevékenységéből hiányzik a módszeresség. Nem ül a megszokott helyén, nincs előtte sem kalap, sem doboz, s nem igyekszik a cél érdekében minél elesettebbnek látszani. Ez utóbbira különben sem lenne szüksége. Messze környéken nincs nála elesettebb ember. Arcán a pokol nyomai, vagy inkább azon túl, pokoli eltompultság. A pokolra a dagadt, lilás, talán összevert, talán megfagyott, deformált arca emlékeztet. Értelmi fogyatékos vagy részeg, vagy tartására már mit sem adó, s biztos, hogy hajléktalan. A talajon ül, kenyérhéjdarabkákkal kirakósat játszik.

Társa is van, ő is ápolatlan a legalsó határig, de idősebb, bölcsebb, takarékosabb. Mozdulatai a magába roskadt leborulásban és a fásult görnyedtségben merülnek ki.

Kettejük piszkos sötét alakját jól kiemeli az élelmiszerrel megrakott bevásárlóközpont fehér fala. Előttük élelmiszerrel megrakott bevásárlókocsik zörögnek a csomagtartókhoz a parkolóban. Körülöttük a város, a polgári társadalom.

Lelki szemeik előtt az Utolsó vacsora. Júdás hiányzik.

A szívekben kivirágoznak a koldusok.

Itt kívül majd májusban virágoznak ki.