Kőkorszak az Orinoco-deltában

Száz országot bejárva összegződött tapasztalatom, mely szerint semmi sem az, aminek látszik, itt – bennszülött kalauzom tolmácsolásával persze – új felismeréssel gyarapszik: semmi sem az, aminek hallatszik. A morning szó a warao indiánok nyelvében ugyanis édességet jelent. Szerencsére elő tudtam kotorni pár szem mentolos cukorkát. A gyerek széles vigyorral hálálta meg az ajándékot, s boldogan szaladt vele apjához, aki, mint kiderült, nemcsak családfő, de a törzs feje is. Fogadtatásom megalapozódott.

Ezek a civilizációtól távol és háborítatlanul élő indiánok, akik még sohasem láttak személygépkocsit vagy televíziót, a ritkán közéjük vetődő fehér ember láttán zavartan vigyorognak. Az első fogaik rendre hiányoznak. A szülő anyák errefelé nem jutnak tejhez, a káliumhiány nemzedékeken át foghíjakkal jelzi a vizek népe táplálkozásának egyoldalúságát. Egyébként mezítelenül járnak, csak amikor egy csónak – motoros kenu – hangját meghallják, akkor veszik magukra szoknyáikat a nők, illetve a guayucót, az ágyékkötőt a férfiak.

Fogalmam nincs, honnan szerezték a szoknyát – újabban nadrágot, egy-két trikót is –, hiszen amúgy teljesen önellátók. Vadon termő gyümölcsöket gyűjtögetnek, életmódjuk egyszerű, eszközeik kezdetlegesek. Háztartásukban ki nem égetett agyagedények, függőágyak. Tüzükre nagyon vigyáznak, hogy soha ki ne aludjék. A tűz őrzését nemzedékről nemzedékre adják tovább. Az asszonyok gyógyfüvekkel maguk végzik a születésszabályozást, és általában minden harmadik évben szülnek. Egy-egy családnak legalább öt gyermeke van, némelyik família azonban 11-12 apróságot is nevel. A waraók legnagyobb falujában, Toninában hétszázan laknak.

Az egész amerikai kontinensen egyes becslések szerint körülbelül negyvenmillió indián él, de többségi népcsoportot csak az Andok államaiban alkotnak: Bolíviában a lakosság 70, Peruban 50, Ecuadorban pedig 40 százalékát teszik ki. A több mint 22 millió lakosú Venezuelában az indián őslakosság lélekszámát kb. 150 ezerre becsülik. Kétharmaduk hagyományos törzsi területein él az őserdőben, az Orinoco-deltában és attól délre, a La Gran Sabana vidékén, valamint a Guajira-félszigeten.

A warao indiánok hozzávetőlegesen tizenkétezer éves kultúrája viszonylag keveset változott a világ eme eldugott szegletében. A warao (vagy guarauno) a Venezuelában élő húsz különböző törzs egyike, körülbelül tizenötezren lehetnek. Elnevezésük a „war-aroa”-ból származik, jelentése: kenus emberek, a kenuk népe. És valóban, a legfiatalabb gyermekek is úsznak és eveznek, szinte hamarabb tanulnak meg a vízen „járni”, mint a szárazföldön.

Szárazföld? Miket is beszélek: Monagas repülőterétől, ahol Észak-Venezuelában leszálltam, még vagy két óráig volt szilárd talaj a lábam alatt, amíg a terepjáró elvergődött Tucupitáig. Ha kerekeken gurulva is, de a földön jártunk! Tucupita nedves, páratelt melegben fülledő folyami kikötő. A most harmincezres települést katolikus hittérítők alapították, s a valaha itt élő indián törzsfőnökről, Tucuról nevezték el. A szárazföld belsejéből kelet felé tartva ez az Orinoco-delta utolsó települése, ahol a házaknak még falai, ablakai is vannak, és ahol az épületek között még utcák vezetnek.

Utána csak víz, víz és víz. A földkerekség egyik legnagyobb folyódeltája külön világ. Nem afféle „Ott, hol a kis Túr siet beléje”, bár az Orinocóról is elmondható, ami Petőfi Tiszájáról: „A folyó oly simán, oly szelíden / Ballagott le parttalan medrében.” Az Amazonas eme északabbi testvére 17 nagy torkolatágra szétválva és ezek mindegyikéből számtalan további mellékfolyót, folyócskát, csatornákat (canos) eredeztetve, delta formájában ömlik az Atlanti-óceánba. Csakhogy ez a végtelen patakokkal és csatornákkal átszőtt deltavidék akkora, mint fél Magyarország; torkolata 370 kilométer széles, és állítólag ezerötszáz különböző folyóág alkotja. A mangrovemocsarakkal és dzsungellel benőtt, több mint negyvenezer négyzetkilométer, az Orinoco vízhozamától függően, hol teljesen víz alatt áll, hol csak híg sárként csicsog „parttalan medrében”. Az első kutató, aki szinte teljesen beutazta az Orinoco vidékét, Alexander von Humboldt volt. Kutatási terepe ma ritkán látogatott paradicsom – természetvédelmi terület –, páratlan szépségű, buja mangroveőserdő. Időnként egy-egy magányos indiánkunyhó mellett csónakázunk el.

Tucupitától százötven kilométerre a waraók cölöpépítményeken élnek, amelyek a moriche nevű pálmafa törzséből vágott tuskókon állnak. A gyakorlatilag elpusztíthatatlan pálmatörzsekből készült cölöpökre emelt, a vizeken sorakozó hagyományos bohiók, azaz fal nélküli, nyitott kunyhók fölött hosszan elnyújtott pálmalevéltetők (palafitos) lejtenek, néha csaknem le, egészen a „földig”. A tetőt növényi rostokból szőtt vesszőfonat, a durván ácsolt padozatot itt-ott gyékényszőnyeg fedi. A házakat összekötő gyalogutak is cölöpökön nyugszanak, agyagba ágyazott pálmával fedve. Alul, a cölöpök sorfala között ott ringatózik a curiara, a fatörzsből vájt kenu, amely nélkül errefelé minden helyváltoztatás lehetetlen. E keskeny vízi járművek hossza két méter és több mint tíz méter között váltakozik, ez utóbbiakba akár ötvenen is beférnek.

A házigazdámmá vált indián törzsfőnök kókusztejjel, főtt hallal kínál. Nagyon sokféle halételük van: truchas (pisztráng) éppúgy, mint pabon (ötkilós hal, közelebbit nem tudok róla). A kisméretű rákokat, halakat kukoricával és kókusztejjel sütik. Mivel az olívaolaj drága és jószerével beszerezhetetlen, szója- vagy kukoricaolajjal készítik az ételeket. A csak városi piacokon vagy kereskedőhajókról beszerezhető hozzávalókkal együtt a spanyol kifejezések is eljutnak a törzsi nyelvekbe. A tengeri herkentyűk neve itt is mariscos.

A waraók archaikus nyelvét rendkívüli bonyolult szintaxis és roppant gazdag szókincs jellemzi. Ők adtak nevet a nagy folyónak is: Orinoco indián nyelven annyit tesz, hogy „földünk atyja”. Leggyakoribb köszöntésük a Yakaragüita! Minden főnév egyúttal személynévként is használatos. Ha a név viselője meghal, az illető szó – tartozzék bármilyen szófajhoz is – tabuvá válik. Ha például Kő úr elhalálozik, ezt a szót többé nem szabad kimondani, hanem új kifejezést kell találni a kő jelölésére.

Kis cseréptálkákból eszünk. Termetes színes papagájok és egy háziállattá szelídített kismajom „személyében” vacsoratársaságunk is akad. Talpunk alatt, a padló gyanánt egymás mellé fektetett bambuszrudak között meg-megcsillan az Orinoco vize. Az Orinoco Venezuela legfontosabb folyója, 2150 km-es (egyes források 2700 km-t emlegetnek) hosszával egyszersmind Dél-Amerika harmadik leghosszabb és leghatalmasabb folyama az Amazonas és a Rio de la Plata után. Vízszintje az évszakoktól függően akár 15 métert is változhat. Az Orinoco-delta, amely akkora kiterjedésű, mint Belgium, negyven nagy vízfolyásra tagozódik, ezek összesen 50 milliárd tonna üledéket szállítanak az Atlanti-óceánba.

A faltalan hajlékok láttán eltűnődöm: milyen az intim élet, ha létezik egyáltalán, itt, ahol mindenki lát mindenkit? S ha az éjszaka sötétje jótékonyan takar is bizonyos jeleneteket, hangszigetelés nincs, sőt a víz jól vezeti még a kéjes sóhajokat is.Akaratlanul is füleltem pedig, mert az igazi kaland csak vacsora után, a szorgos asszonykezek fonta függőágyba telepedve veszi kezdetét. Az éjszaka hangjai félelmetes erővel töltik meg a dzsungelt. Amott vajon vízidisznók lubickolnak? Ocelot ólálkodna a moszkitóhálóval körülfüggönyözött kunyhó közelében? Valami távoli vijjogásra a fejünk fölül rekedt karattyolás válaszol, a fülünknél kitartóan rág valami, és a függőágy alatt is gyanús neszek. Színpompás tukánokkal, korallkígyókkal, tuketékkel, pápaszemes baglyokkal, madárfaló pókokkal álmodom.

A lidérces álom ébren is folytatódik. Az ember csak mereszti a szemét a manátifélék családjába tartozó lamantin láttán. Ezek a féltonnás (nem elírás: ötmázsás), orsóforma testű növényevő nagy emlősállatok a folyók torkolatában élnek, hosszuk elérheti a három métert. Lényegesen kisebb – emberi tenyérben elfér – a méltán hírhedt piranha. Az indiánok ezt a ragadozó halat nem önmagáért horgásszák, hanem csalétekül használják a nyolckilós pavónes (pávaszemes sügérek) és a payara nevű hal kifogásához, melynek a súlya a tizennégy kilót is elérheti. A piranha első látásra szelíd, félelmetesnek egyáltalán nem mondható, leginkább a mi kis pontyainkra hasonlít. Ám ez a haramia félelmes fogazatával úgy ki tudja csipkézni a szájához rakott pálmalevelet, ahogy a legprecízebb célszerszám sem. Harapta már le ember ujját, s volt példa arra is, hogy a folyóból óvatlanul lefetyelő kutya nyelv nélkül tért vissza.

Amúgy békés környék, a waraók nyugalmát nem zavarják háborúk, választási kampányok, népszámlálások, forgalomelterelések. Nem fizetnek villanyszámlát, súlyadót, nem kell megváltaniuk sírhelyeket: állítólag elégetik halottaikat. Ördögi ügyességgel bánnak a bozótvágó késsel, a macsetével, és kivétel nélkül jól ismerik a dzsungel élőlényeit – köztük a halakat is, melyek a folyó vízszintjének emelkedésekor beúsznak az elárasztott erdőkbe.

Tucupita, 2002. szeptember