Kivételes tanáregyéniség volt

Ez már most alig hihetően hangzik, amikor pedig sokak emlékezetében élénken él. Épp ezért igyekszünk felidézni, milyen volt, hogyan tanított, még most, amíg valódi hús-vér lényét nem homályosítják el a legendák. A visszaemlékezők volt diákjai: Galán Angéla tévés újságíró, Matrka Simon rajzfilmes-grafikus és Prikler Mátyás filmrendező.

A tanár személye fontosabb, mint az, amit tanít.

(Karl Augustus Menninger)

G. A.: A legjobb szó rá, hogy kivételes. Sanyi minden szempontból kivételes volt. A tanév első napján mindenki egy nyomtatott névjegykártyát talált a padján a nevével és alatta ezzel a szöveggel: „Az I. A egyik legreményteljesebb tanulója”. Számomra ez nagyon pozitív, bátorító gesztus volt.

P. M.: A kártyát elolvasva mindenki meglepődött, hogy miért pont ő, aztán kiderült, hogy mindenki ezt kapta. Szerintem Sanyi ezt komolyan gondolta, és fontosnak tartotta tudatni velünk, hogy bízik bennünk.

V. A.: Úgy hallottam, sokat követelt a diákoktól.

P. M.: Igényes volt, de úgy, hogy nem bántott, ami elég nagy művészet. Magával szemben sokkal igényesebb volt, mint velünk szemben.

G. A.: Sokat követelt. Nem is tudta mindenki tartani vele a tempót, de ő nem tudta alább adni, és neki volt igaza. Különösen az olvasónaplóval szenvedtünk sokat. Elolvasni a művet és leírni a tartalmát – ez nála nulla pont volt. Feladott 10-20 kérdést, és szinte minden kérdés végén ott volt, hogy miért?

Egy igazi mester soha nem harcművészeti technikákat tanít csak, hanem az életet magát. (Zhang ErYu)

M. S.: Sanyi azt akarta, hogy az irodalmon keresztül megtanuljuk észlelni a világot. Gondolkodni tanított. Kitágította a látókörünket.

V. A.: Milyenek voltak az órái?

M. S.: Nem volt diák, aki ne élvezte volna őket. Vidám órák voltak, mindenki csipogott, de általában a tananyag körül folyt ez a csipogás és vidámság. Sanyi előadott, és mi jegyzeteltünk, mint az egyetemen. Nagyon sokat és nagyon szépen beszélt, érdekességeket fűzött a témához, olyasmit, ami nem volt a tankönyvekben. Nekünk rögtön lejött, hogy rendkívül művelt ember.

G. A.: Úgy kell elképzelni, hogy amikor például a Szigeti veszedelmet tanultuk, akkor ő mindenkinek egyenként másolt egy kazettát, amelyen korabeli zene volt, hogy az adott kort zeneileg is befogadjuk. Mindenkinek krétapapírra másolt egy festményt, amely a törökök és a császári seregek harcát ábrázolta, ezt kellett valamivel összehasonlítanunk, elemeznünk. És így csinálta végig.

„A tanár sokkal fontosabb ember, mint a miniszterelnök.” (Hajós András)

P. M.: Ma is megvan az a hatalmas paksaméta, amit négy év alatt begépelt és fénymásolt számunkra. Más pedagógus azt mondja a diákjainak, olvassátok el a tankönyvben. Mi négy évig nem használtunk tankönyvet. Nem akarom, hogy patetikusan hangozzék, mert azt nagyon nem szerette, de ha akkor, 14-től 18 éves koromig nincs ott Sanyi, ma nem az vagyok, aki.

G. A.: Ez egészen biztos. Kevés olyan találkozás van, ami egy életre meghatározó. Sanyi nekünk ilyen volt.

P. M.: Vagy 28 tanulóból négyen művészi pályára mentünk: Angéla filmes, Matrka Simon rajzfilmes-grafikus, Oszlík Péter színész lett, én rendező. Ezen is le lehet mérni Sanyi hatását. Ugyanilyen nagy hatással volt azokra is, akik jogot, orvosit vagy mást végeztek. De nem úgy, hogy kis Sanyikat akart volna belőlünk nevelni. Épp ez a fantasztikus a dologban.

V. A.: De mit adott? Mi az, amire megtanított?

P. M.: Alapvető dolgokra. Egyfajta szabadságra. Hogy vállaljuk önmagunkat, legyen önálló véleményünk. Amit adott, az rengeteg dologból állt össze. Iskolán kívüliekből is. Például elvitt minket párszor moziba, én akkor kaptam rá a filmekre. Nehéz ezt így megfogalmazni. Olyan, mintha azt kérdeznéd, hogy egy szülőnek mit köszönhetsz.

V. A.: A szülőnek kötelessége nevelni, a mai pedagógusnak viszont nincs nagyon ideje arra, hogy személyiségformálással is foglalkozzon.

P. M.: De Sanyi nem mai pedagógus volt. Ő egy ufó volt. Közben olyan is, mint egy jó szülő. Ha kellett, megvédett, ha kellett, leszidott. A pedagógusok maroknyi csoportjához tartozott, a bozótharcosokhoz, akik fanatizmusból tanítanak, nem pedig azért a kevéske fizetésért, amit kapnak.

M. S.: Mi akkor úgy vettük, hogy van a tanári kar és van „a” Sanyi. Hozzá be lehetett menni a szünetekben a tanári kabinetbe, csak úgy beszélgetni. Ott ült felrakott lábbal az ablakban, egyik kezében kávéscsésze, a másikban cigaretta, olyan volt, mint egy bohém entellektüel.

„Amíg diák az ember, nem érti meg, milyen sokkal tartozik a tanárainak. Erre csak később jön rá, amikor már többet tud a világról.” (Darren Shan)

G. A.: Furcsa kettősség volt benne: egyszerre volt nagyon gyermeki és nagyon bölcs. Pedig csak 25 éves volt, amikor tanított bennünket. Nagyon kiforrott dolgokat mondott, beszélt az emberi szenvedésről is, főleg az orosz klasszikusok kapcsán. És hogy épp ezért minden pillanatot megragadva, intenzíven kell élni, belső szabadsággal, képmutatás nélkül. Ezt így szó szerint nem sulykolta, de mindig ez jött ki az egészből.

M. S.: Volt egy másik furcsa kettősség is: nagyon barátságos és nyitott volt, ugyanakkor megkövetelte a dolgokat. Eleinte az órákon is úgy viselkedtem vele, mint a barátommal, de aztán rájöttem, hogy barátság ide, barátság oda, készülni kell. Egy ideig eltartott, amíg ezt rendezni tudtam a fejemben.

P. M.: Soha nem kiabált. Úgy tudott kemény dolgokat mondani, hogy nem sértődött meg az ember, inkább elgondolkodott. Rossz jegyet adni nem volt számára probléma. De mindig tudtuk, nagyon szeret minket.

V. A.: Ez hogyan nyilvánult meg?

P. M.: A hozzáállásában és abban a hatalmas többletmunkában, amit végzett. Csak évekkel később tudatosítottam, mennyit invesztált belénk. Időben, energiában, pénzben.

G. A.: De megnyilvánult például abban is, hogy két karácsonyra is levelet írt nekünk, mindenkinek személyre szabottan.

V. A.: Az iskolával kapcsolatban?

G. A.: Nem, inkább emberi dolgokról. Mindenkire figyelt, mindenkiről volt gondolata, meglátása. Kicsit a véleményét is elmondta az emberről.

V. A.: Jó osztály voltatok?

G. A.: Nem voltunk rossz osztály. De mint mindenhol, nálunk is akadtak olyanok, akik nem tudtak mit kezdeni a liberális hozzáállásával, áradó módszerével, és ellógtak az órákról. Mindig humánusan igyekezett ránk hatni. És ezt azért, azt hiszem, mindenki értékelte.

P. M.: Olykor elfoghatta a bizonytalanság a módszereit illetően. Ezért mondta el nekünk a szalagavatón Lázár Ervin meséjét Bab Berci kövéről. Az volt a lényege, hogy négy éven át, akárcsak Bab Berci a követ, ő is faragott, csiszolt minket, ami olykor fájdalmas is lehetett, és nem mindig tudta, jól csinálja-e. De közben megszeretett minket, és, mint mondta, jó, hogy voltunk egymásnak.

Homo ludens

P. M.: Iszonyatosan játékos volt. A diákokkal szembeni igényességét is játékossággal oldotta. Minden karácsonyra kaptunk tőle ajándékba valami apróságot. Egyik karácsonyra mindenki egy darab Sanyit kapott – ő mondta így. Ez egy könyvjelző volt, a tintás ujjlenyomatával, egy hajtincsével és egy pici vérfolttal. Elmesélte, hogy zsilettpengével megvágta az ujját, és amikor már az ikszedik könyvjelzőt gyártotta, nem serkedt ki több vér.

V. A.: Nem morbid ez egy kicsit?

G. A.: Szó szerint a vérét adta az osztályáért. Egyszer hagyott nekünk egy talányos üzenetet, amiből meg kellett fejtenünk, hogy hol rejtőzik. Sikerült, és a „két oroszlánnál”, a régi rendőrség épülete közelében találtunk rá. Jutalmul ünnepélyesen letegeződött velünk.

V. A.: Az emberben óhatatlanul felvetődik a kérdés: lehet tanítani évekig ekkora intenzitással?

Hushegyi Ildikó nyelvtanár: Ugyanilyen intenzitással tanított a komáromi egyetemen is, ahol továbbvitte azt, amit a Duna utcán kikísérletezett. Sanyiban benne volt a művészi és az egyedi, ez tette az óráit nem mindennapivá.

Sovinszky Zsuzsa egyetemi oktató, Komárom: Az óráin a játékosság volt az alap. Maximalista volt, ha úgy érezte, unalmas volt az óra, máris újított. Sokat éjszakázott, fáradhatatlan volt. Nem tudott másként, csak lelkesedéssel dolgozni.

VITÁL ANNA