Kissinger gyors és korlátozott háborút ajánl

Henry Kissinger a bostoni egyetemena Boston University Photo Services felvételeAzt feltételezem, hogy a magyar kiadó (Panem-Grafo) túlságosan evidensnek érezte ezt a felvetést, olyan kérdés formájú állításnak, amely a mi nyelvünkben, a közép-európai világunkban értelmetlen. És némileg erőltetettnek hat, ha tudjuk, hogy a szerző az USA külügyminisztere volt a hetvenes években, előtte a nemzetközi kapcsolatok professzora, s az utóbbi évtizedekben ő a világhatalom vezető külpolitikai tanácsadója. És valóban, ha valaki képet akar kapni Amerika legutóbbi évtizedekben folytatott nemzetközi politikájáról, az azt mozgató elvekről, akkor használható útmutatót kap kézhez. És mivel Kissinger eredetileg kutató volt, ebben a könyvben segítséget kap az amerikai politikai elit gondolkozásának megértéséhez. Természetesen nem volt értelmetlen az eredeti cím sem. Kissinger egyszerűen meg kívánja győzni azon honfitársait a külpolitika, a külpolitikai gondolkodás szükségességéről, akik erősen úgy gondolkoznak, hogy az felesleges. Két nagy csoport is így vélekedik az Újvilágban. Az egyik az elszigetelődéspártiaké. Ezek azt mondják, hogy Amerika nem engedheti meg, hogy mások beavatkozzanak ügyeibe, s ezért az államnak a lehető legnagyobb mértékletességet kell tanúsítania a világban. Ennek az egyszerű gondolkodásnak van egy meglehetősen agresszív változata, amely szerint azért nincs különösebb szükség a diplomácia művészetére, mert a világnak át kellene vennie az amerikai értékeket, követelményeket és magatartási formákat. Ezért az USA nyugodtan diktálhatja a normákat, s az amerikai belpolitika végső soron vezérelheti a világot. Nyilván ezt így kevesen mondják ki, és különösen ritkán jut el ez a külvilághoz. De az amerikai választási évadokban gyakran felbukkan ez a gondolkodási vezérelv.

Kissinger természetesen azt vallja, hogy országának igenis szüksége van diplomáciára, tanulnia kell az elmúlt századok eseményeiből, s fel kell készülnie a XXI. századi kihívásokra. A könyvben ezt néha szinte szájbarágó módon fejti ki. Az volt az érzésem, hogy a szerző előtt egy nagyon nagy hatalmú, de e témában igencsak kezdő olvasó képe lebegett. Őneki (tessék kitalálni, kire is gondolok!) írta ezt a tankönyvet, felkészítendő a történelmi döntésekre.

Két elemet szeretnék kiemelni a kötetből. Az egyik az úgynevezett államok feletti joghatóságról, a Nemzetközi Büntetőbíróságról (ICC) szól. Mint emlékezetes, idén végre létrejött ez a testület, amelynek az lesz a feladata, hogy ítélkezzék államok, és személyek (politikusok, katonák) felett, amennyiben azok az emberiesség elleni cselekményeket hajtanak végre. Két ad hoc bíróság szolgáltatott mintát: a ruandai népirtás kivizsgálására összehívott, és az, amelyet a volt Jugoszlávia területén elkövetett ügyek kivizsgálására szerveztek meg. Ez utóbbit amerikai kezdeményezésre állították fel. Kissinger sajátos érvek sorozatával szól az ICC ellen. Felvázolja az amerikai rémálmot a baloldali világkormányról, amely az amerikai politika és katonai erő globális cselekvését korlátozná, sőt fenyegetné. Példának hozza fel, hogy a jugoszláviai bombázások miatt is vádat akartak emeltetni az amerikai hadvezetés ellen, és a hágai főügyész csak azért nem foglalkozott a kezdeményezéssel, mert nem tudták megnevezni a felelősöket.

A könyvhöz a kiadó külön füzetben csatolta Kissinger utószavát, amelyben az aktuális diplomáciai kérdéseket taglalta. Most, amikor szinte a levegőben lóg az Irak elleni háború, érthetően fontos az atlanti szövetség és Irak címet viselő fejezet.

Kissinger elkerülhetetlennek és gyakorlatilag szükségesnek tartja a háborút, és arra ösztönzi feltehetően nagy hatalmú olvasóit, hogy azt szövetségi keretekben vívják meg. Elemzi a Bush-kormányzat céljaival szembeni európai fenntartásokat. Azt írja: „Az Egyesült Államoknak meg kellene fogadnia a koalíciós társak bizonyos figyelmeztetéseit az általa elérendő politikai célokat illetően. A szövetségesek vezetőinek pedig, ha meg szeretnének őrizni egy fontos hagyományos viszonyt, fel kellene lépniük az ellen a karikírozás ellen, amely Amerikát egy mániákusan harcéhes és basáskodó kolosszusnak ábrázolja.” A volt külügyminiszter gyakorlatilag kizárja azt a lehetőséget, hogy az ENSZ fegyverzetellenőreinek újraküldése rendezhetné a helyzetet. Gyors és viszonylag korlátozott háborút javasol. Azt indítványozza, hogy ez alkalommal már a katonai műveletek megkezdésével egy időben tisztázzák, milyen állapotokat hoznának létre Irakban. Azt sakkozta ki, hogy a kurdok és a síiták korlátozott autonómiáját biztosító, ám egységes iraki államot kell megőrizni a Szaddám utáni időszakban is.

Kissinger az 1990-es öbölháború koalíciós tapasztalataira emlékezteti a mostani tervezőket. „A kérdés akkor nem az volt, hogy Amerika egy új nemzetközi rendet akar-e kialakítani, hanem az, hogy egy koalíció minden egyes tagja rendelkezzen-e vétójoggal a biztonságról vallott alapvető elképzelésekről. Nem szabad elfelejteni, hogy ahol egy ország unilateralizmust lát, ott egy másik szerint mindössze vezetésről van szó. Az egyhangúság elvére alapított konszenzus bénasághoz vezet; a vezető szerep olyan meghatározása, amely minden kérdésben magában foglalja az unilateralizmust, olyan imperializmust eredményez, amely hosszú távon kimeríti a birodalmat. Az amerikaiak és a szövetséges politikának ezek között a szélsőségek között kell navigálnia.”

Hogy aztán mennyire fogadják meg a tapasztalt külpolitikai elemző és diplomáciatörténész ajánlásait, azt nehéz lenne megjósolni. Majd a következő kiadásban nyilván összefoglalja azt is.