Kisfilm a parkból – egy fesztivál hangulata

Igazi kánikulai szombat reggel a zselízi parkban. Diákéveim kedvenc helyszínén találkozunk Juhász Eszterrel, a zselízi Országos Népművészeti Fesztivál igazgatójával. Még csend van, az a fajta fesztiválozós, reggeli csend, a nagyszínpad még üres, mögöttünk, a kastélyban az ügyeletes stábtagok kortyolgatják a napindító kávét. – Ne gondold, hogy mi ezt bármi áron akartuk idén. Kaptunk és kapunk is érte hideget-meleget. De ez a fesztivál már régóta közös ügy. Több mint jelkép. Olyan esemény, amelyért kormánybiztostól a kincsős szülőkig, minisztériumtól a helyi emberekig, mindenki tesz és dolgozik. Ez nem kirakatakció, nem giccses sírvavigadás, nem öncélú, múltba merevedett, megkövesedett skanzenbemutató. Ezt a fesztivált a szakma is tiszteli, igényli, számon tartja. Ez itt olyan közösségi tér, ahol mindenki jól érezheti magát, még az is, aki nem rajong a folklórért, a néptáncért – mondja Eszter.

Pár perc múlva éled a nagyszínpad. Kisjacek (ifj. Juhász Sándor) ülünk a padon, a Kincső és Barátai délelőtti próbáján. Sanyi mikrofonnal a kezében instruál, fel-felugrik, tapsolja a ritmust, mozdulatsorokat pontosít, betáncoltatja a holt teret is. Ez már a harmadik nap, fáradt ő is, a csapat is. De nem adja fel és nem enged el semmit. A legkisebb hibát sem. Ismételtet, gyakoroltat, ha kell, tízszer is. Aranyosak és szépek vagyunk, persze. Csak ez önmagában mit sem ér, ezzel nem úszunk meg semmit, ez nem lehet alibi és dicsekvés, ez nem ment fel semmi alól, a fáradtság sem. Értük haragszik, nem ellenük. Mert délután egy egész fejlődéstörténetet, nemzedékek élményeit kell végigtáncolniuk, hitelesen, érvényesen.

Oldás és kötés, oldás és kötés – még ez is ütemre kattog, még ennek is ritmusa van. Ha ezt a közönség is érzi, az a reveláció.

Ezt nyújtja este a Szlovák Állami Népi Együttes (SĽUK)  ünnepi műsora is. Hetven év legérdekesebb pillanataiból, humoros élőképekkel, bravúros koreográfiával, frissen, de fegyelmezetten. Profi módon. Nincs nemzetiségi kérdés, nincs magyar–szlovák elllentét, nincs bájolgás, erőltetettség, sanda udvariaskodás, nincsenek manírok és letudás.  Vastaps szól, megérdemelt vastaps.

Miként vastapssal jutalmazza a nagyérdemű a gödöllői Urban Verbunk társulalát is. Rózsa Story – Őserő – hirdeti a produkció, amely a leghíresebb magyar betyárok sorsát meséli el. Ez nem autentikus néptánc, nem is kell, hogy az legyen. Ez olyan izgalmas táncszínház, ahol érzelmek tombolnak, ahol legbelső énünket kifordító, szétszedő, újraépítő erők hatnak. Élet, halál, szerelem, árulás, ölés, bosszú, gyilkosság. Szabadság és szolgaság, önkény és bujdosás, harc és legyőzetés. Emellett pedig a romantikus spanyol sorstragédiák végzete és hangulata – csak éppen akrobatikus ügyességgel, hazai tálalásban. Következetes dramaturgiával, korszerűen, de hatásvadászat nélkül, elementáris erővel és energiával. Amikor azt hinném, hogy azért nem kéne már átcsúszni Michael Flatley-be, azonnal bizonyítják, hogy a történetben ennek ott és akkor épp indokolt helye van.
És pont annyira, amennyit a pillanat megkövetel.

Ha azon morognék, hogy nem kéne a fiúknak sztárallűrösen derékig vetközni, azonnal kiderül, hogy tévedtem, mert ők az esőt is képesek eljátszani, eltáncolni. Nagyszerű a játék a sorsfordító kockákkal, megdöbben a néző, amikor a hátsó traverz egyszerre szolgál akasztófaként és szószékként, valós veszélyként éljük meg, amikor suhognak a színpadi kések.

–Na, mit szólsz, nekem nagyon tetszett – mondom már a büfénél Zsombinak (Juhász Bence Zsombor). –Ja, jók a srácok, nagyon, de azért a kevesebb több lett volna. Az az igazán nehéz – hunyorít rám nevetve Zsombi és belekortyol a sörébe.

A színpadon az 54. Országos Népművészeti Fesztivál végét jelentik be. – Jaj, de jó, akkor most gyün a diszkó! – fordul oda az egyik néző a társaságához. –Ja, a diszkó, az gyün – mosolygok magamban befelé, miközben a zenekar a kastély mögött már a táncházra hangol.

A parkban sötét bársonyba fordul az est, meseházikóknak látszanak a standok. Ismerősök, barátok búcsúznak: jövőre, veletek, ugyanitt!