Kinek mi a semmisem?

Azt írja az újság, mert azt nyilatkozta egy művésznő, akinek a nevétől most tekintsünk el, ami következik ugyanis, nem biztos, hogy jó fényt vet rá, inkább árnyékot, s azt sem a halványabb fajtából. Bár megtanultam, minden szóval csínján kell bánni, mert a művészek – már akiket a sajtó meg annak hatására a közönség így titulál, rendkívül érzékeny lelkek, nekik csak tisztelet jár – ők kizárólag Madáchban tudnak gondolkodni, dicséret illet, nem bírálat... Igen, a művész isten, már az is művész, aki megjárta a ValóVilágot, például P., akire egy kávéfőző hölgy hivatkozott. Történt ugyanis, hogy Kállay Ferenc – ő valóban – művész úr a színház büféjében a pulthoz lépett, mert fölhörpintett volna egy kávét. Nem tudom, magához tért-e már a meglepetéstől, mivel a kávéfőző hölgyike imigyen sújtott le rá, pallosnak is beillő hangon: tessék a sor végére állni, elvégre P. Művész Úr is sorban áll. De hagyjuk... Szóval azt nyilatkozta egy művésznő, hogy ő akkor szeret a legjobban főzni, amikor nincs otthon semmi, amikor üres a hűtő, mert beindul a fantáziája, és hihetetlen vacsorákat kreál.

Gratulálok, irigylem is némiképpen, mert én hozzá képest földhözragadt, konzervatív, majdnem kötényes, fejkendős háziasszony vagyok, aki hajcsavarókkal a fején, slafrokban, pomponos papucsban rohan a sarki boltba, mert elfogyott a burgonya, és bizony paprikás krumplit ehetnék, amit másból elég nehéz össze-konyhaművészkedni. Nem is vagyok művész. Ha kinyitom a hűtő ajtaját, és a szekrény, melynek polcai úgy lennének igazán látványosak, ha roskadoznának a finomabbnál finomabb alapanyagoktól, félig üresen ásítozik, egy kis tej, joghurt, két karika felvágott árválkodik benne, nem tudom, mit süssek-főzzek. Mondjuk, megsütöm a két karikát, összekotyvasztom a tejet meg a joghurtot – feltéve, hogy nem gyümölcsízű (gyümölcsösről ne beszéljünk, mert nincs a földön annyi barackfa, ahány barackos joghurtot szállítanak világszerte az üzletekbe, nem is szólva a 100%-os gyümölcslevekről) – jól leöntöm vele, és kész az eredeti, bár ehetetlen vacsora. Meglehet, persze, hogy ez a fogyókúra mindenkori titka. Mint a mesében, hoztam is, meg nem is, azaz, főztem is, de nem is ettem. Ennél már csak a kőleves jobb, de azt minden óvodás tudja, hogy ott bizony akadt a kamrában hús is, zöldség is, minden, ami egy jó fazék leves elkészítéséhez kell. Lehet, hogy a művésznő kedvence is a kőleves, azzal a különbséggel, hogy a kőleves alapanyagait is a szegény – a mesében még furfangos, a valóságban azonban tőrbe csalt – gyalogkatonának kell házhoz szállítani.

Persze, a magam naiv módján azt is képes vagyok elképzelni, hogy a művésznő képtelenségeket beszélt. Illetve, az üres hűtő neki nem ugyanazt jelenti, amit nekem. Neki talán már akkor is üres a hűtője, ha csupán fél lazac, két-három szelet bélszín és egy kevés, egzotikus körítéshez való zöldség, ez-az jelentéktelenkedik a polcon, amelyből egy tíztagú baráti társaságot nehéz volna megvendégelni, egyszemélyes dínomdánomra azonban bőségesen elegendő. Mert a semmi, az legföljebb egy marék liszt, melyhez ha egy kis vizet keverünk, kiváló galuska lehet a végeredmény, igaz, ahhoz sem megvetendő a paprikás csirke, de legalább tojás meg friss fejes saláta. Hiába lapozgatom ugyanis a szakácskönyveimet, egyikben sem leltem még olyan receptet, amely úgy kezdődne: végy egy üres hűtőt. (Ja, hogy szellemeskedett?! Úgy mindjárt más.)