Ki kicsoda decemberben?

A hó idén is kínosan ügyelt rá, hogy ne hulljon karácsonykor, szakadt előtte, nagy pelyhekben hullott utána, az ünnepek alatt meg nézhettük, hogy válik vízzé, latyakká, bizonytalan színű löttyé. No, az ünnepi hangulat fényét nem segített emelni, az biztos. Márpedig decemberben gyermekszíveket dobogtató ünnepből kettő is van.

Nincs egyszerű helyzetben az a szülő, pedagógus, akinek rendet kell tennie a nagy decemberi ki kicsodában és a gyerekfejekben. Hogy is van ez? Ki is hoz ajándékot december 6-án? A dalocskából is ismerős „kedves, öreg Télapó”, a piros ruhás Mikulás (merthogy ilyen hófehér szakállú, piros ruhás, „szantaklauszosított” mikulásokat látni mindenfelé), vagy az, amelyik püspöksüveget visel? Aztán meg Pom-Pom meséinek december hatodikán sugárzott adása is belekavart egy kicsit az ajándékozó személye körüli amúgy is zavaros dolgokba: Picur a legszebb ünneplő ruháját öltötte magára, úgy várta a karácsonyfa mellett (sic!) a Télapót!!! Gyönyörű iskolapéldája ez a múlt rendszer meseírók irányában támasztott elvárásainak, s az elvárások beteljesedésének.

Igazándiból sejtelmem sincs arról, milyen korú gyerekek azok, akiket ilyen kegyes hazugságokkal traktálunk, csakhogy még misztikusabb, még varázslatosabb legyen számukra ez a két izgalmakkal teli nap, kik azok, akik még hisznek a mesékben.

Magam is sokat vívódtam azon, mit is mondjunk, hogyan is tálaljuk az akkor még kétéves, nyiladozó lelkű lányunknak mindezt. Szívem szerint megmondtam volna „az igazat és csakis az igazat”, persze, szép, emészthető formában, de hál’ istennek van az én gyerekemnek egy apja meg két nagyanyja (a többi felmenőről most nem beszélve), akik véget vetettek az önmarcangoló fejtegetésemnek: ne fosszam, ne fosszuk meg Adélt a Mikulás- meg Jézuska-várás izgalmától. ĺgy aztán volt ám cipőpucolás és mindennemű rosszalkodástól való tartózkodás. Előbb a Mikulás járt nálunk, itt is hagyta a püspöksüveges és

-ruhás csoki képmását, aztán megjött a Jézuska, karácsonyfát is hozott, no meg ajándékokat! A karácsonyi vacsora is jól sikerült, Adél végigette becsülettel az egészet. Mielőtt az ostyaevéshez fogtunk, elmagyaráztam, milyen érdekes dolog, hogy az ostyát a Jézuska testéhez hasonlítják – Adél erre közölte, hogy szerinte az (összetekert) ostya inkább a fiúk csövecskéjére hasonlít... Kétségtelen, van benne valami.

Vége lett a karácsonyi meg egyéb ünnepeknek, elraktuk az ünnepi terítőt, el az Adél által meseszépnek titulált tányérokat. A karácsonyfánk még egész jól tartja magát, de egyre több üres szaloncukros papír fityeg rajta.

Szóval, kedves Gyerekek! Várjátok csak jövőre is a Télapót vagy a Mikulást, a Jézuskát és minden angyalkáit, az ajándékhozó tündéreket vagy nem is tudom, ki mindenkit még – biztosan eljönnek –, és ne törődjetek a hozzám hasonló felnőttek aggályaival! Ja, de azért legyetek jók, ha tudtok!