KGST-riviéra I.

Hajnalban egy idétlenül magas hangon erőlködő kis dízelmozdony ébresztett, szegénykét valamikor az éjszaka folyamán foghatták be elénk. Még jó ideig irdatlan hegyek között kapaszkodtunk felfelé, és miközben reggelimet költöttem el, a pöttöm masina tizenhét hosszú füttyét tizenhét rövid alagút követte.

Éppen az utolsó szalámis zsömlyémet gyúrtam befelé, amikor az egyhangú zakatolást váratlanul éles csikorgás nyomta el, s ahogy a szerelvény jött kifelé a kanyarból, úgy úszott be a képbe a karsztormokkal övezett, zöld szigetektől szeplős, mélykék Adria. Nemsokára Spalato (Split) is feltűnt alattunk, majd az utolsó és leghosszabb alagútból kibukkanva a kikötő, és a Diocletianus császár hajdani palotájának tőszomszédságában fekvő pályaudvaron végre az ernyedten hörgő apró dízellokomotív is lehorgonyozhatott. Aztán már csak a Brazza (Brač) felé imbolygó komphajó – és a pálmákkal, óriáskaktuszokkal, olajfaligetekkel, mandula-, gránátalma-, szentjánoskenyér-, naspolya-, citrom-, narancs- és fügefákkal ékes festői halászváros: Supetar.

A tengert éppen húsz éve pillantottam meg először. No, nem ezt az áttetsző mélykéket, hanem a Feketét, és még azt is valahol a romániai Constanta (vagyis a dobrudzsai Küsztendse) környékén – habár a vonatablak és a szalámis zsömlye stimmel. Ez a hely akkoriban a KGST-riviéra északi határát jelentette, így hát a keletnémet, lengyel, csehszlovák és magyar turisták között korántsem éreztem olyan elveszettnek magamat, mint szegény Ovidius a hajdan ugyancsak itt álló Tomiban. Legalábbis az első étkezésig.

Szerencsémre, nem igazán tudtam, milyen elvárásaim lehetnek az adott szélességi fok környékének például a flórájával szemben. Fel sem tűnt, hogy pálmának, narancs- vagy fügefának nyoma sincs, beértem a szinte már kiirthatatlan olajfacserjékkel, amely egyébként néhol nálunk is megél. A tenger még arról is elvonta a figyelmemet, hogy a késő délutáni korzózás során egyetlen vendéglőt, bisztrót, de még egy árva halsütőt sem láttunk, csupán a méregerős rakiját kínálták mindenütt. A vacsorát követő hajnalon azonban kitisztult a kép. Nem csoda: kis híján utolsó vacsora lett belőle.

Az első osztályú szálloda, amelyben laktunk, a bolgár határhoz közeli Mangalia mellett tornyosult, a nép bölcs vezérének múlhatatlan dicsőségét hirdetve. Ennek a büszke építménynek az éttermében zajlott le a fönt említett vacsora. Mivel a kiadós fürdést követően a délután folyamán nem sikerült átmeneti megnyugvást lelnem egy tengerparti falodában, ahogyan naiv módon reméltem, amikor végre a mi csoportunkra került a sor, és asztalhoz ülhettünk, a konyha irányába mutató életnagyságú Ceausescu-mellszobor alatt öblös gyomorkorgások közepette, egyre nyugtalanabbul igazgattam magam előtt a forradalmi munkás-paraszt terítéket.

A pincér nem mutatkozott éppen élmunkásnak, viszont meglehetősen nagy paraszt volt: amikor egy röpke órácska múlva az asztalunk felé kanyarodva kacsázott ki a gipszjobb mutatta irányba, úgy vágta elénk az élemedett korú szárnyast, ahogy a rohadt marharépát vetik oda a reggel leölendő ártánynak. De hát az éhség nagy úr! Megmarkoltam a kajla fogú alumíniumvellát, oszt úgy belecsaptam a tyúkanyó szügyibe, hogy még a Kárpátok Titánja is megremegett felettem. Pedig néhányan, kényesebbek, már javában sugdolóztak, hemzsegtek, valami zöldet láttak a hátrakaparincs hóna aljában meg a püspökfalatján meg az inas lábszárán meg hol. Csak a száraz rizst kaparászták, csipegették ki körüle, ami ugyancsak körülményes műveletnek mutatkozott, mert az olyasmi alakzatba állt össze a tyúktetem fölött, mint a tavalyi fecskefészek, és állagára-ízére nézvést sem volt sokkalta különb. No de nekem már beszélhettek! Ifjonc gyomrom alig pislákoló kemencéje halálhörgéseket hallatott – zöld, nem zöld, a tűzre kellett vetnem a baromfimatrónát. Különben is, ha létezhet a százéves tojás, pedig az, bizony, Kínában igenis létezik, akkor a százéves tyúktól se vitathatjuk el a létjogot, nem igaz?! Aztán meg ugyan ki fürkészheti ki a Thrák Géniusz elementáris alkotóerejének kozmikus villódzását!

Hajnalban aztán arra ébredtem, hogy igen melegem van. Valahogy a gyomrom sem volt az igazi; akárha túlfűtöttem volna. Sebtiben le is hánytam róla némi parazsat. Reggelre mégis olyan magasra szökött fel a lázam, hogy sistergett rajtam a vizes lepedő. Sebaj! Román turistavezetőnk beültetett elegáns, mélykék Daciájába, és mintegy harminc kilométeren át kerülgetve a kátyúkat elfuvarozott egy halszemű orvosnő szinte teljesen üres rendelőjébe, aki rezzenéstelen halpofával hallgatta végig a tünetegyüttes leírását (ez volt az egyetlen halpofa, amit a román tengerparton láttam), majd a rövid beszámolót követően uszonyát az íróasztalfiókba csúsztatta, előhúzott egy orvosságos fiolát, három darab sárga tablettát a markába pöckölt belőle, majd letépte az előtte fekvő újság címlapjának sarkát, közvetlenül a Vezér inggallérja alatt, és nagy gonddal belecsavarta a három sárga korongot.

A supetari búcsúvacsorát egy tengerparti kertvendéglőben ejtettük meg, miközben a torkát öblögető Adria megháromszorozta a haloványsárga holdkorongot. Déligyümölcsökkel töltött, déli fűszerekkel ízesített, olívaolajban pácolt étkek tornyosultak előttünk. A fiam csirkét majszolt. Én egy alpakkatálcán felszolgált hatalmas tonhalat pusztítottam. Rakija-félét: travaricát ittam utána, és révetegen néztem a vízen imbolygó három holdkorongot...