Kész a leltár

Egy levelet kellett volna – innen az árokhátról – a XX. századnak küldenem. Már azért is, mert az ő teremtménye vagyok. Levelet! Annak a hamis alázattal közelítő, negédesen mosolygó, papoló századnak, amely dolgavégezetlenül odébbállt. Elmenőben csak ennyit mondott: „A futásomat megfutottam: a többi a történészek dolga!” Nem mondott igazat. Jól ismerem ezt a modort. Szép kis időt töltöttünk kölcsönhatásban. Jól ismerem én ezt a manírt! A cseleit! A magatartását! Mindig meglelte a módszereit ahhoz, hogy tehetetlenségét elkendőzze. A század! Az évszázadom már odaát. A túloldalon. Éli a szokványosan nyugalomba vonultak életét. Cseppet sem zavarta őt, hogy jól becsapott bennünket. Úgy bizony!

Azt a bizonyos levelet pedig már korábban megírhattam volna. Mondjuk, az új évszázad első napjaiban. Fennhangon kellett volna kimondanom mérlegeléseim eredményét. Mégpedig, hogy minden tévút tévedések útja. A százesztendőnyi diszharmónia pedig újabbnak és újabbnak a tűzfészke. De hát... ne legyünk naivak! Jelenünk mindmegannyi jelensége éppen a tárgyalandó félmúltban gyökerezik csakúgy, mint a XX. századé az őt megelőző bizonyos évtizedeiben... S ha a XIX. század nyűglődve s nyögve múlott el, s egy ugyancsak esetlenül megoldott dolog helyébe száz és száz megoldatlan került, miért lett volna ez másképpen a mi félmúltunkban? Aki ettől többet remél, következtetésért pillantson az emberiség történelmének tükrébe! Különben meg, az ember mindig is szerette felebarátait – elpusztítani. Különösen kedvére volt a vérengzések új és új, gyakran sebtében feltalált módszere. A jól megtermett mészároslegények pedig mindig hihetetlen derűvel végezték munkájukat, hogy azután – némiképp megfáradva – lemossák magukról a szennyet, és felvegyék legjobb ruhájukat. A két világháború: két világháború. Csupán a gyorstalpaló „művészek” számára vált többé, bizonyos fokú magasabbrendűséggé, szimbólummá, s válogatott értelemben megközelíthetetlenné. Teljessé. Mint ahogyan az igazi titok, zárt és elérhetetlen. A valóságban pedig az anyag, a mindenkori elmúlás nem fordulhat át sem jelképpé, sem maradandósággá! S ezt feltételezni is – szörnyű tévedésnek, megbocsáthatatlan tévelygésnek minősül számomra. Agyaglábakon álló, gyenge, elferdített bizonyítékok alapján a XX. századot a két világháborúval azonosítják. Mondván: ettől eddig! Mondván: ennyi és ennyi! Az említett évszázadba valóban belefért ez a véres, mint utóbb nyilvánvalóvá vált, emberek tízmillióit megsemmisítő, erkölcstelen komédia. De félre a mellébeszélésekkel! És ne szónokoljunk a lágerek bezárt kapuiról! A gyűjtőtáborok sosem válhatnak a lelki öntisztulás jelképévé. Az egykori sikolyok, a görcsbe ránduló tagok, a kihűlő emberi testek, a halomban heverő emberi haj, akárcsak az áldozatok után felhalmozódott, ma már jószerint csak bizonyítékként szolgáló holmik – fájdalom, de nem válhatnak mássá, mint amik. A két világháború minden szörnyűsége – emberáldozata, romboló hatása – más megközelítésben érthető igazán! Éspedig jelen időnk alapvonaláról... Ma már tudjuk, hogy mindaz, ami a XX. század első felében megtörtént, nem volt több, sem pedig kevesebb a tömegpusztítások területén megalapozott távlatnál! Mondanom sem kell, hogy az említett évszázad első évtizedeiben már ez a hangulat uralkodott. Az akkori jelen gyolcsát átitatta az elhallgatott, vagy éppen figyelmen kívül hagyott meggyőződés, hogy a világ átrendeződőben van, és ehhez az átrendeződéshez nagy és véres háborúk barikádjain vezet el az út. A jövőbe! ĺrtak erről Prágában, Budapesten és Bécsben, komolynak vehető eszmefuttatások jelentek meg. Mondván: a múlt elmúlott. S az új még nem alapozódott meg!

ĺrtak erről. A majdani, fényes jövő kiteljesedéséig világháborúk sorozata szükséges. A XX. század első évtizedeiben – sunyin – ez a hangulat uralkodott. A történelem elméleti síkján pedig nem volt más, mint teleírt papírlapok, pátosszal teljes szólamok. Példaként ott voltak a nagy európai, mondhatnám „a szentséges példákként” előrángatott forradalmak! Miközben igencsak tudatosan elhallgatták, hogy az efféle hercehurcák áldozatokkal járnak. És hogy a háborúkat nem íróasztalok vagy néhány lapos jegyzetfüzet társaságában vívják! S hogy a pillanat pátoszát majd elfojtja a kifreccsenő vér, az elhallgattatott sikoly, a megégetett köröm és emberi bőr nehéz szaga! Mint írva van: a két világháború végtére is megtörtént. S az egyenruhákban feszítő hóhérok titokzatosan összekacsintottak az életben maradt „áldozatjelöltekkel!” A művészek pedig: dicsőséget zengve koronázhattak: versben, zenében, kőben s prózában. A több tízmilliós emberáldozat a mindenkori emberi világ oldalvonalára tétetett! Valami mindenképpen véget ért, hangsúlyozták a szócsövek. Valami... valami véget ért! De aki járt kicsi és poros falvak mélyén megrendezett álarcosbálon, annak nem ismeretlen ez a fogalom: 1945 után a Föld nevezetű bolygó össznépi álarcosbálja kezdődhetett oly észtveszítő tempót diktálva, hogy néhány röpke esztendő után csak legyintettünk. Százesztendőnyi idő, éspedig úgy, hogy egyetlen nap sem szüneteltek a fegyverek. Az éhhalálban elpusztultak száma magasabb a két világháború halottaiétól! A helyi háborúságok, a különböző intervenciók, a lakosságcserék... Nem, nem! Egyszerűen nem lehet leltárba venni pusztításainkat. A szellemvonatok zakatolása, a szellemhajók fel-feltűnése, mindez a XX. század színképeihez tartozik. Akárcsak a keskeny szíjas utak hamuszín arcú, örökké haladó, de célt nem érhető vándorai... Mégsem ez ama száz esztendőnek leginkább szembetűnő valósága: hanem az álarcosbál, amit örököltünk..., s amiben majd léteznünk kell mindhalálig!