Késő őszi gesztenyevirág

# A vén gesztenyefát akkor ültethették, mikor egy köpcös kis francia már Korzikán merengett világhódító tervein, s talán egy-két gesztenyét ha termett, mikor két angol város között először pöfögött „észveszejtő” sebességgel az első aprócska gőzlokomotív. Gyerekgesztenye volt még, midőn Kölcsey megírá a mi rettentő szomorú himnuszunkat, melyet egyesek szerint épp ideje volna valami vidámabbra cserélni. Itt állt, mikor a nagy pocsolyán túl egyes északiak úgy kezdtek vélekedni, hogy a néger rabszolga az addigi közhiedelemmel ellentétben mégiscsak ember, s szembeszálltak azokkal a kemény déli fickókkal, akik viszont úgy vélekedtek, hogy a nigger csak nigger marad. Érdekes módon a vén gesztenyefa eddigi élete nagyjából egybeesik az Amerikai Egyesült Államok történetével, egészen a mai napig, mikor is az egykori koronagyarmat világhatalommá lett, és fenntartja magának a jogot, hogy tetszés szerint bombázzon más államokat, ha éppen arra szottyan kedve. Nem biztos egyáltalán, hogy a gesztenyefa ezzel különösebben törődik, hisz esélye van még akkor is a helyén állnia, mikor az USA-ra esetleg már csak a parti fövenyből kiálló Szabadság-szobor karja emlékeztet majd. Megélt már a gesztenyefa mindenfélét, hisz sudár fa volt már, mikor Párizs és Bécs után Magyarországon is lángra lobbant a forradalom lángja, melynek során a később leárulózott Görgey szlovák zászlóaljakat is toborzott, s akkor is tavaszi eső permetezte, nyári nap szikkasztotta tövét, mikor ez a forradalom, ugyanúgy orosz segítséggel, mint a következő évszázadban kétszer is, elbukott, s mikor Aradon a „bresciai hiéna” a szabadságharc tizenhárom tábornokát végeztette ki, akik között mellesleg vajmi kevés magyar nevezetű akadt. Itt állt, s akkor tavasszal már száz virágot hozott, mikor egy Morse nevű amerikai festő rövid táviratot mutatott be barátainak, és itt állt, s akkor tavasszal már ezer virágot hozott, mikor magyarok milliói pusztultak el egy olyan háborúban, amelyet nagyobb nemzetek a világ újrafelosztásáért, azaz a mindanynyiunk által lenézett és megvetett, közönséges, mocskos pénzért vívtak. Jó régen itt állt már akkor is, mikor ismertté vált a német szobafestő neve, s kitört a második világháború, úgyis mint az első egyenes következménye, s amelynek árnyékában már József Attila, Móricz és Bartók alkotott. A gesztenyefa a vérzivataros időkön kívül tanúja lehetett annak a rendkívül dinamikus folyamatnak, mely a fonógép feltalálásától az egész világot elárasztó kínai boltok és szekondhendek hálózatáig vezetett. A gesztenyefa előtti előbb mezei, majd köves, utóbb aszfaltos (mellesleg eléggé egyenetlen) úton kezdetben lovasok és szekerek, majd büdös füstöt okádó, csörömpölő masinák haladtak el. Fölötte sokáig csak madarak repültek, aztán fura, szitakötőre emlékeztető fedeles szerkezetek, s csak jó idő múlva suhant el Lajka kutya, majd nemsokára az első ember is kikukucskált a parányi űrhajó vastag üveges, apró kis ablakán.

Valljuk be őszintén, a gesztenyefát mindez egyáltalán nem érdekelte. Mondhatni, az emberek egyáltalán nem érdekelték, s nem érdeklik a mai napig sem. Az ő dolga más volt: tavasszal hófehér, fürtös virágokat hozni, őszre kemény, meleg barna héjú kis gömböcöket növeszteni, átvészelni viharokat, aszályos nyarakat, dermesztő teleket. Mind ez idáig sikerült is neki. Majd kétszáz – a szájhagyomány szerint legalább száznyolcvan, de legföljebb százkilencven – éve ott áll Nagyszelmencen, a Gilányi család régi portáján. Idén nem azért hullatta el a leveleit, mert megérkezett az ősz: a zöld lombok már nyár derekán megsárgultak, a levelek foltosak lettek, majd nemsokára lehullottak. Talán az aszály? Talán vírusfertőzés? A gesztenyefa túlélt mindent, ami majd kétszáz év alatt egyáltalán megtörténhet, s most talán áldozatul esik a tudatlan emberiség környezetpusztító életmódjának?

Ősz derekán a csupasz fán ismét bimbók, majd egy-két virágfürt jelent meg. Csapzott, ványadt kis virágok, hintáznak az erős szélben, a komor októberi égbolt alatt, permetező, hideg esőben. Tán csak nem mondani akar valamit az öreg gesztenyefa? Vagy csak a vén növény utolsó, kétségbeesett kiáltása ez, erőtlen virágnyelven? Vajon kihajt-e tavasszal az öreg gesztenyefa?