Keserű szájízzel meg nem

Nem tartozom a pacsirták családjába, beteg vagyok, ha hajnalban szól a vekker, ki kell pattannom az ágyból, és uzsgyi neki, vesd el magad, meg be az ágyad, rohamléptekben zuhany, fél lábon reggeli, gyors pillantás – némi irigykedéssel vegyítve – a család alvó tagjaira, aztán ki a lúdbőrhozó kora reggeli hűvösbe, abba a kora reggelibe, amely nyaranta ráadásul egy órával kevesebb, mint lennie kellene. Ezt pedig a nap évek óta nem hajlandó tudomásul venni, akkor kel, amikor évezredek óta szokott. (Nem is értem, miért nem születtem napnak. Valószínűleg mindenki örülne, amikor megpillant, viszont ha én nem szeretnék találkozni valakivel, elbújnék egy felhő mögé.) Az a versike is hiába íródott, hogy „Korán kelni, énekelni, nincsen annál vígabb semmi. Későn kelő kis barátom, neked is csak ezt ajánlom”, pedig lehet, hogy a rímfaragó az ilyenfajta embereknek szánta. Keljen korán, akinek nem nyugodt az álma. Persze, ha elkerülhetetlen, erőt veszek magamon. Előző este előkészítek mindent, ha utazom, becsomagolok, az elemózsiát a hűtőbe teszem, kifli megkenve, beszalámizva, ásványvíz jól behűtve. Nem alszom el. Az első csörrenés előtt többször fölébredek, a kelleténél egy órával korábban majdnem kipattanok az ágyból, fürdőszoba, gyors reggeli, kávé, utazótáska, indulás. Szépen, komótosan. Aztán az utcán, valahol félúton beugrik: se víz, se kiflik. Nem is leszek éhes, délig csak kibírom a falatnyi kenyérrel, tejjel bőven nyakon öntött kávéval. A buszban olvasok, figyelemelterelés végett, jó kis novelláskötet, legalább szellemi éhségem csillapítom. Korán érkezünk Budapestre, csak az én gyomromban harangoznak delet. De íme, itt egy jó kis vendéglő, ajtaja tárva-nyitva, rám vár a föld minden (rántot)tája. Az asztalon itallapok, nem lep meg, a pincérek először azt kérdezik mindenütt, mit hozhatnak inni. Jön is a felszolgáló, meg is kérdi, mit óhajtunk. Enni szeretnék, mit lehet gyorsan. Tessék választani. Itallapról ételt? Ja, enni? Azt nem lehet. Csak déltől van konyha. Egy rántottát? Nem. Egy szelet vajas kenyeret? Azt sem. Zsírosat? Nem. Sósat? Nem. Pusztát? Hajnalban indultunk, otthon felejtettem a tízóraimat, éhen halok – próbálkozom. Nem, megmondtam, déltől van konyha. A híd másik oldalán van büfé, ott kap hot dogot, ilyesmit – kegyelmez meg a főúr. Átballagok, nézelődöm. Hot dog persze nincs, de mindegy, hogy melegszendvicset, lacipecsenyét, pizzát habzsolok-e, leöblítve műanyag üdítővel (eddig úgy tudtam, csak a flakon műanyag, most, ott, Budapesten, a Városligetben végre valaki bevallotta, az üdítő is műanyag, ne legyenek hiú ábrándjaim, talán a víz igazi, amit tartalmaz). Eszem, iszom, bár nem is dínom, nem is dánom, azért ebédig kibírom. Sőt, nem kell a déli harangszóhoz igazodni, lehet az kettő tájt is. Hát nem lett. Barátnőmmel a belváros felé vettük az irányt, majd valahol bekapunk egy kiadós levest. Kiadós séta lett belőle. A terasz csalogató volt, sok asztal, kevés vendég, nem kell órákig várni a kiszolgálásra. De ezt csak a női logika diktálta. Igaz, amint leültünk, negyedórán belül meg is jelent a pincér, hozta az étlapot, utána azonban úgy eltűnt, mintha ott sem lettünk volna. Később megjelent, meg is rendeltük a levest, meddig tart kihozni, egy kicsit megmelegítik, a mikró perceken belül meglangyosítja, én ugyan a forró levest szeretem, nem a mikrózottat, de nem kell mindenütt otthon éreznem magam. Sohasem tudom meg, mitől fosztottam meg magam, mert fél óra múlva a leves iránt érdeklődnénk kezdetű próbálkozásunkra tömör válasz érkezet: ja, azt még meg kell melegíteni. Ne tessék, álltunk föl, máshol talán még meleg. A szomszéd utcában félve, bizonytalanul nézegettük a zsúfolt kiskocsmát. Találtunk egy üres asztalt, de a pincér azzal kezdte, hogy tessék várni egy percet. Megnyúlt a képem, összeszorult a gyomrom. Mennyi lesz az egy perc? Egy sem volt. Érkezett az étlap, a fiatalember felvette az italrendelést, javasolta, egyek babgulyást, az itt a legfinomabb, egy perc és hozom, mondta. És hozta. Gőzölgött, illatozott. Kis tálban csípős paprika, külön tálban plusz tejföl, kosárkában hófehér, puha kenyér. A gyümölcsléhez külön pohárban jégkockák. Paradicsomi állapotok. Csodák csodája, keserű szájíznek se híre, se hamva.