Július végén kéréssel fordultunk a Pátria rádió Pulzus című műsorának hallgatóihoz és a Családi Kör olvasóihoz, hogy segítsenek a dunaszerdahelyi Tóth családon.
Kérjetek, és adatik...
Számítottak rá, hogy sikerül a pénzt összegyűjteni?
Tóth László: – Gondoltam, hogy lesznek jószívű emberek, és ami fontos, gyorsan érkezett a segítség. Voltak, akiktől pénzadományt kaptunk, mások jó tanácsokkal láttak el bennünket; olyanok is jelentkeztek, akiket szintén operált Poul docens úr. Minden jóakaratú embernek szeretném megköszönni, hogy segített, és hozzájárult Enikő műtétjéhez.
Tóth Lászlóné: – A legmeglepőbb az volt, hogy nem is a környékről, hanem inkább távolabbról, például Pozsony környékéről jelentkeztek többen; teljesen idegenek, nagyon keveset ismertünk közülük. Sokan kifejezték együttérzésüket és jókívánságaikat, és a műtét után is érdeklődtek Enikő hogyléte felől. Sajnos, olyan visszhangok is voltak..., hogy is mondjam..., egyesek felháborodtak, hogy mi adományra szorulunk. Új családi házban lakunk ugyanis, amelyet sok éven keresztül épített – a család telkén – a férjem, aki építész. Sok embernek szemet szúrt, hogy segítséget kértünk, miközben új házban lakunk, pedig vannak sokkal roszszabb helyzetben élő családok is. Mi pár alkalommal megpróbáltunk magyarázkodni, hogy ez miként van, de mikor láttuk, hogy nincs értelme, részletekbe nem bocsátkoztunk.
Végül is a történet szerencsésen ért véget, hiszen úgy tűnik, a műtét sikerült, a kellemetlenségeket meg el kell felejteni.
Tóth László: – A műtét időpontját július 29-ére tűzték ki, két nappal előtte Dunaszerdahelyen elvégezték a szükséges vizsgálatokat, és az eredményt vittük magunkkal Přerovba. Előző nap megérkeztünk, Enikőt előkészítették a beavatkozásra. Másnap reggel hétkor vitték a műtőbe – én csak az előkészítőig mehettem vele –, és 10 óra 18 perckor pedig már hozták vissza a szobába. A műtétet végző Poul docens úr fél kettőkor bejött a szobába – Enikő már felébredt az altatásból –, és elmondta, hogy a műtét jól sikerült, másnap mehetünk is haza. Enikő a nyári szünet felét gipszben töltötte: rossz volt neki, de nekünk is szokatlan volt a helyzet – cipeltem őt hol az ágyba, hol a tornaszőnyegre, jó idő esetén kivittem az udvarra, egy nagy papírdobozt tettem a gipszes lába alá, hogy tudjon játszani. Én korábban láttam olyan gyerekeket, akiket nálunk operáltak, s azért sem akartuk az itteni operációt, mert elrémisztő volt az a nagy vágás, amelyet a lábukon ejtettek. A docens azt mondta, hogy Enikő vágása két centiméteres lesz, de amikor levették a gipszet, boldogan láttuk, hogy még akkora sincs a beforrott seb. Az ellenőrzéskor az itteni orvosok is megállapították, hogy szépen sikerült a műtét. Jelenleg a kislány folyamatos rehabilitációban részesül, hiszen viszonylag hosszú ideig volt kimerevítve a begipszelt lába, ezért apránként kell hozzászoknia a járáshoz.
Tóth Lászlóné: – Enikő koraszülöttként jött a világra, és oxigénhiány következtében megsérült az agynak a mozgást irányító része. Későn kezdett el mászni, és keservesen, lépésről lépésre próbálkozunk a járással, végül Győrben tanították meg két háromágú bot segítségével. Már önállóan is tudott járni, de baj volt a lábtartásával, spiccre lépett először, majd a sarokra, vagyis fordítva, mint ahogy kell. A lábfeje is egy kicsit befelé fordult. Ezeket a rendellenességeket az Achilles-ín-rövidülés okozta, ezért ajánlották Győrben ezt a beavatkozást. A műtétnek köszönhetően szebb lett a lábtartása, és abban reménykedünk, hogy a járása is javulni fog.
Hogyan oldják meg az iskolába járást?
Tóth Lászlóné: – Hát, nem egyszerű. Enikő most másodikos. A férjem a gondozója, ő viszi Kisudvarnokra az iskolába, és felcipeli az osztályba. Leültetjük a helyére – az első padban ül –, segítünk neki kirakodni a táskából, előkészülni az órára. Óra közben segít a tanító néni, de a gyerekek is nagyon aranyosak, már tudják, hogy Enikő nehezen mozog, előveszik a tízóraiját, vagy bármi mást, amire szüksége van. A szünetekben Évike, az ikertestvére is szemmel tartja, és mivel én is ott tanítok, elviszem szükségre, és bármilyen helyzetváltozáskor segítek, hogy ne terheljük mindennel a tanító nénit. Évike már harmadikos, Enikőt csak egy évvel később tudtuk beadni az iskolába, mert hatévesen még bottal sem tudott járni, és játékosabb is volt a kelleténél. Az alatt az egy év alatt rendszeresen hordtuk tornászni, s mikorra iskolába került, már „botozott”, vagyis önállóan mozgott. Mivel gond van a finom motorikus mozgásával, gyermekpszichológusunk, Belkovics Judit javasolta, hogy a tanulás megkönnyítésére használjon számítógépet. Egy évvel ezelőtt igényeltünk, és a szociális osztálytól a napokban kapunk egy korszerű gépet. Mivel az iskolában van számítástechnikai szakkör, Enikő ott fogja az alapokat megszerezni, hogy aztán itthon is dolgozhasson vele. Reméljük, hogy fogja őt segíteni a tanulásban, és lehet, hogy a jövőben ebből fog megélni. Nagyon örülünk, és hálásak vagyunk Belkovics Juditnak az ötletért.
Hogyan folytatódik Enikő rehabilitációja?
Tóth László: – A pöstyéni fürdőben lesz az intenzív rehabilitáció, nagyon várjuk már, hogy jobb erőre kapjon, és javuljon a járása. Ő nem várja annyira a gyógykezelést, mert nem szeret elszakadni otthonról, testvérétől, édesanyjától. Leginkább csak itthon szeret lenni, és az iskolában.
Elhangzott a Pátria rádió Pulzus című műsorában.
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.