Kalandozás az ókori világban

Miután gépünk Alexandria repülőterén földet ér, és átesünk a kötelező útlevél- és vámvizsgálaton, sietős léptekkel haladunk a reánk várakozó autóbusz felé. Utunk egy bazársor mentén vezet, amikor mit sem sejtve egy különös eseménynek vagyunk szem- és fültanúi. Az egyik bazár tulajdonosa ugyanis szlovák nyelven „Ali bazár, dobrý bazár”, majd pedig „Ali tovar, lacný tovar” felkiáltással üdvözöl, és kitárt karral invitál bazárjába valamennyiünket. Jóllehet utunk sietős, mégsem tudjuk megtenni, hogy néhány olcsó apróságot ne vásároljunk az elhangzott kedves szavak hallatán. Csupán azt nem értjük, honnan tudhatta meg ilyen hirtelen, hogy szlovákiai turisták érkeztek városukba.

E rövid intermezzó után autóbuszunkba érve tudatosítjuk, hogy Egyiptom kapujának, s egyben az ország második legnagyobb városának, a csaknem kétmilliós Alexandriának a földjére léptünk, melyet Nagy Sándor alapított i. e. 332-ben a Nílus deltájának nyugati peremén, a Maryunt-tó és a Földközi-tenger közötti földsávon. Miután az i. e. 3. században a Ptolemaiszok ide tették át Memphiszből székhelyüket, nemcsak egyik legnagyobb városa lett az ókori világnak, hanem a hellenizmus idején egyik legfontosabb szellemi központja is. Itt jött létre ugyanis a hellenisztikus és a keleti kultúrák szintéziseként egy önálló művészeti irányzat, melyet alexandriai művészet néven ismer a történelem.

Sajnos, az elmúlt mintegy két évszázad folyamán felépített modern város csaknem teljesen betemette az antik műemlékeket. ĺgy inkább csak ókori leírásokból tudjuk, hogy az egykori város központjában állt a híres Museion, melynek könyvtárában az akkor ismert világ úgyszólván valamennyi írott szövegét meg lehetett találni. Ugyancsak itt büszkélkedett a Serapeum elnevezésű szentély, amelybe később a könyvtárat költöztették, valamint a királyi palota, a stadion, a színházak, gymnasionok és más középületek. A várossal szemben levő szigeten pedig a Pharosz nevű világítótorony emelkedett, melyet az antik világ hetedik csodájaként szoktak emlegetni. Mindezek tudatában tesszük fel a kérdést, vajon hová tűntek ezek a felbecsülhetetlen értékű műemlékek? A válasz kézenfekvő: pusztításukat már elkezdték az érzéketlen rómaiak, tovább folytatták a túlbuzgó keresztények, majd pedig befejezték a fanatikus arabok, hogy teljesen leszámoljanak a számukra pogány kultúrával. Sajnos, mi már csak a 391-ben emelt Pompeius oszlopát és a mellette levő két ismeretlen korú és eredetű szfinkszet, a Serapeum szentély üres, föld alatti termeit s a Görög–Római Múeumban elhelyezett, az eddigi ásatások folyamán előkerült leleteket csodálhattuk meg.

A közelmúlt emlékeit idézve ellátogatunk a királyi család egykori nyári palotájába, a Montazzába, majd pedig megpihenünk annak pálmafákkal, valamint színes bokrokkal, virágokkal díszített parkjában. Természetesen nem mulasztjuk el megtekinteni a botanikuskert szemet-lelket gyönyörködtető pazar növényeit sem. E rövid kikapcsolódás után elsétálgatunk a modern belváros mindig zajos utcáin, majd bebarangoljuk a bazársorok, szűk sikátorok útvesztőit, ahol a közel-keleti városokra jellemző kép tárul elénk. Gyakorta feltűnnek a boltok előtt egykedvűen vízipipát szívogató arabok, valamint a földön ülve sakkozó öregek, fiatalok egyaránt. A munkalehetőség ugyanis kevés, a szabad időt pedig valahogyan csak el kell tölteni. Ugyanakkor nem hiányoznak a fejükön nehéz kosarakkal, korsókkal egyensúlyozó, idő előtt megöregedett, fáradt asszonyok, vagy hátukon gyermeküket cipelő anyák sem, s természetesen itt is gyakran feltűnnek a vizet vagy üdítőt árusító fiúcskák, a cipőtisztító suhancok is, nem beszélve az egyre csak baksist követelő gyermekek hadáról. Mindez ugyancsak hozzátartozik az egykor híres város összképéhez.