Judit néni szeretete

Fiatalabb koromban irigykedve néztem az idős embereket, hogy ilyen szép kort megéltek. Ma már, idősebb lévén rájöttem arra, mit is jelent az öregség. Az idős ember hosszú élete során sok keserűséget volt kénytelen átélni. Elveszíteni azokat, akiket a legjobban szerettünk, rettenetes fájdalommal jár. Ma már annyira nem irigykedem, hogy ha lehetne egy kívánságom, azt kérném, soha ne öregedjek meg. Évekkel ezelőtt szerencsém volt a főváros egyik kórházában pár napot Judit nénivel tölteni. Közel volt a kilencvenhez, de szellemileg csodálatra méltóan friss. Búslakodott, mert a betegség elhatalmasodott fáradt, megtört testén, de örült a nyugdíjasotthonban lévő szobácskájának, melyet fiával közösen rendeztek be saját, szívéhez nőtt bútoraival. Boldog volt, ha meglátogatták ismerősei, minden apróságot értékelt. Szerencsésnek tartom magam, hogy megismerhettem őt, a művelt, rendkívül intelligens törékeny asszonyt, akitől bizony volt mit tanulnom bőven. Rengeteg szeretet és megértés sugárzott belőle. Én még nem láttam, s nem hallottam embert olyan szeretettel és tisztelettel beszélni szüleiről, mint ahogyan ő beszélt. Mert azt nem volt elég hallani, látni kellett, látni, ahogy a ráncok kisimultak az arcán, a szeme felragyogott, s karjával, mintha magához ölelte volna valamennyijüket. Valami olyan különleges varázs sugárzott belőle, hogy engem is magával ragadott. Az az ötvenegy év, ami közöttünk tátongott, pillanatok alatt szertefoszlott, én segítettem a test erőtlenségének, s cserében rengeteg szeretetet, lelki erőt kaptam. Ma már ugyan nem irigylem az idős embereket, de rendkívül tisztelem őket. És ha lehetne még egy kívánságom, ha mégis megöregednék, azt kérném, legyen olyan lelki tartásom, mint Judit néninek.