Jótékonyság

Egész nap bánatosan várta a perceket. Mily hosszú volt. Máskor frissen kelt, géphez ült, gyerekei minden napra gondoskodtak egy kis reggeli stoppolásról, mennyi gomb le tud szakadni, hány feslést kell leölteni a boldog reggeleken... Mily szépek azok a büszke asszonyi csattogások, pattogások, a rendben levő idegek egészséges kitörései... Idegek! nem is voltak soha idegei, legfeljebb mérges volt.

Most úgy vergődött, kínlódott, semmi sem érdekelte. Szórakozott, unó fájdalommal nézett a dolgokra s a mérgeskedések elmaradtak. Csak egyszer pattant föl – nem lelte a körömráspolyát a helyén:

– Mindenki az én holmimat használja és semmit se tesz helyre. Úgy elmegyek ebből a házból, vagy bezárkózom, mint egy kriptába és senki se fog hozzányúlni az életemhez!

Ezt is eleresztette, elhallgatott, elcsüggedt, engedte elpárologni. Mért nem lehet egy időre meghalni, s csak akkor támadni fel, mikor van értelme.

Az ebéd üres volt, semmi étvágya, minden rossz, csak elvesztegetik a drága hozzávalót, „így kell ennek az ételnek kinézni!” A gyerekek lármásak, vadak, feldöntötték a sótartót, oly rakoncátlanok, ez a végső züllés. Sírt kétségbeesésében.

Ebéd után lefeküdt, kábultan hevert. Máskor sose szokott aludni nappal, de kibírhatatlan volt ez a várakozás. Hozták a délutáni lapot. Kínlódva forgatta. Semmi sem érdekelte. Politika? Gazdasági válság?... Még a gyilkosság igen, egy kicsit. De ebben sincs semmi új... mért gyilkolnak az emberek, hisz megfogják őket. Milyen buták.

Egy cikken megakadt a szeme. Egy hét óta lakik egy kapu alatt egy menekült család. Három kis gyerek fekszik székekből csinált ágyon. Megborzadt. Soha se érezte életében a nyomort. Sose volt éhes, mióta él... Úgy gondolta, a nyomor az emberek könnyelműségének természetes büntetése. Ő is lehetne nyomorban. Nem olyan sok az ura keresete, hogy azt szét ne lehetne szórni, s akkor jön a nyomor... No de menekültek! talán nem ők a felelősek. Ezt meg lehet érteni, hogy országos csapásban az egyének széthullanak... És három kis gyerek a kapu alatt...

Felkelt s mindjárt körülnézett a szekrényeiben. Kis ruhákat keresett elő, régi kis cipőket, amiket övéi kinőttek, egy avult, de jó meleg sált, azt a szürke sált, amit ő kötött bolyhos pamutból, s kis fehérneműeket.

– Gyertek.

– Hova, anyuka?

– Csak gyertek.

Két nagyobb lánykáját vitte magával, hogy lássák és tanuljanak. Ki tudja, mit. Gyalog mentek az utcán és gyorsan, mint akinek határozott célja és sürgős dolga van. Szűk mellékutcákon, ahol félős az élet, a Nyomor teregeti szennyes lepedőit az arcokra és a lelkekre.

Elértek a házhoz. Már nem lakott a szegény család a kapu alatt, mert az újságcikknek megvolt az a hatása, hogy az illetékes tisztviselő azonnal kijött hivatalos autón, és a háziúrtól rögtön visszarekvirálta az üresen álló lakást, amelyből kitelepítették őket.

Bevitte gyerekeit a házmesteri lakásba. Bűzös levegőben állva várták, míg a csúnya, őszes, rosszindulatú nő átjött a másik szobából.

– Hol laknak azok a szegények, akikről az újság írt?...

A vén asszony mogorván nézte meg az ő szilszkin bundáját, a gyerekei bársony kabátkáját és a kezükben levő csomagokat.

– Mintha más nem volna szegény – mondta –, de egyiknek szerencséje van, a másiknak nincs, ez az egész. Harmadik emelet, 47. ajtó.

A gyerekek félve húzódtak az anyjukhoz, a házmesterné rossz fogai közül csak úgy ömlött, szökellt a sötétség kútja. Sovány, irigy, vad nők gyűltek elő s károgva és tajtékozva mondták:

– Ezek jól jártak, hogy kiírták őket! Menekültnek jó!

– Mi itt nyomorgunk, mióta élünk, minket senki se ír ki az újságba.

– De nagy dolog, a kapu alatt! Milyen boldog vagyok, hogy istállólakásom van! Minden gyerekem beteg.

– Kapu alatt is jobb volt nekik, mint nekem három albérlővel, mind köpköd, köhög. Egy pici szobában.

– Hát a Stammerné tizennegyed magával, a kétszoba-konyhás lakásban már olyan grófné?

– Hát a prímás, egész családja orbáncos?

– Ragály minden második lakásban.

– Veres cédula minden ajtón, arról nem írnak?

Mint egy tajtékzó áradat ömlött a szörnyűséges panasz.

– Vezessenek fel kérem, hozzájuk – mondta ő erélyesen. A szeme megcsillant, támadóan nézett körül, s a kezében levő csomagot védte, mint az utcai kuvaszoktól, e szívük fenekén rá fenekedő csürhe támadása ellen.

– Sárika, vezesd fel a naccságát – mondta a házmesterné.

Sápadt kislány ugrott elő, s ők utána mentek.

Sötét és kietlen s penetráns bűzös lépcsőn haladtak fel. Még ide is hallatszott a házmesterlakás felől a szegény asszonyok gyűlölködő, maró beszéde.

Egészen fent, a padláslépcső mellett találták a keresett lakást. Ez a padlásból volt elvéve, elfalazva, s a háziúr azon a címen vette vissza, hogy raktárnak kell neki. Meg is volt rá a törvényes joga, mert a menekülteknek kimondottan két hétre adta át éspedig ingyen, míg azok lakást tudnak szerezni. Az ügyvédje ki is jelentette, hogy oly erős a joga, mint a Sion hegye, de mit lehet tenni az erőszak ellen, ha megjelentek a rendőrök, karhatalommal rakták viszsza a menekülteket.

– Nyissák ki! – dörömbölt az ajtójukon a kislány.

– Ki az? – kérdezte belülről egy gyerekhang.

– Nyissák ki, szeretetadományt hoztak.

Erre kinyílt az ajtó, s ők beléptek. Puszta, elég tágas helyiség volt, tetőablak világította meg.

– Hol vannak a szüleid, kicsikém?

– Apa elment a rendőrségre még tegnap, mert öngyilkosságot követett el, és mama érte ment.

Tisztán, értelmesen mondta a nyolc-tíz éves kislány, meghatottság nélkül, azzal nyújtotta a kis kezét és átvette a csomagot. Egészen olyan volt, mint egy hivatalnok, aki beleedződött, hogy érzés, rezzenés nélkül recitálja el a szörnyű dolgokat. Tény volt a szavában. Ő szörnyedve és szédülve nézte a gyerekeket. Elég tiszták s elég csinosak voltak. Egészségesek. A szemük ki volt karikásodva, szörnyű a szenvedő gyermek látása, de a ruhácskáik gondosak voltak. Bizonyára már ajándék. A szobában semmi bútor sem volt, csak két szalmazsák a két sarokban, rajta némi ágynemű, a falba ütve nehány szög, s azon ruhafélék.

– Honnan jöttek maguk Pestre? – kérdezte tétován, mert igazán nem tudta, mit kérdezzen.

– Mi kérem, Zomborból jövünk, a szerb hatóság kiutasította apukát, hazafias magatartása végett, mert apuka okleveles gépész, és gyalog kellett jönni Zombortól Budapestig.

Úgy nézte ezt a leckemondó gyereket, szédült és rémült. Gyalog. Télben. Zombortól – Budapestig. Három ilyen csöpp gyerekkel. Lehet ez igaz?

– Hát hogy jöttek, fiam? Bírt maga annyit gyalogolni?

– Igen.

– Mikor indultak el Zomborból?

– Október 20-án lett apukának kézbesítve a szerb hatóság.

– És mikor értek Pestre?

– Azt nem tudom.

– És bírták?

– Igen, kérem.

Az agyvelejére ráfeküdt ez a rémületes valami.

– Hát mondjon valamit az útról.

A kislány elmosolyodott.

– Nem tudok semmit, kérem. Az volt rossz, mikor a határon apuka beteg lett és esett és nem volt akkor szobánk és apuka lázas volt, kérem. A váróterem előtt ültünk, mert az csak olyan kicsi ház volt, és az eső ott is bevizesített. Apukának tüdőgyulladása volt.

Elhallgatott. Őt olyan rémület fogta el, hogy undorral kellett nézni ezt a nyomorúságot, hogy meg akarta védeni magát s lelki egyensúlyát.

– És aztán hogy segítettetek?

– Hát kérem, hogy lehet itt segíteni? Piroska odament a rendőrhöz és azt mondta neki: jaj, az nagyon furcsa volt: „Maga az Állam? bácsi.” Mert apuka mindig azt mondta, hogy ő érte az állam felelős... És a rendőr nevetett és azt mondta, hogy „Én vagyok.” Akkor Piroska azt mondta: „Adja ide a kezét.” És a rendőr nem tudta, mit akar. És akkor Piroska odahozta a rendőrt hozzánk, és azt mondta apukának: „Apuka, itt van az állam! majd segít mán Állam bácsi.”

Nagyon nevettek mindhárman. Az ő két kislánya is nevetett, oly furcsa volt.

– És?

– És a rendőr akkor szerzett lakást, és ott is voltunk, míg apuka meg nem gyógyult egy kicsit. De tegnap délben apuka beugrott a Dunába.

– Borzasztó!

– Mert nincs állás.

– Hát ha beugrik, akkor van?

– Igen.

– Hogy?

– Hát megírták az újságírók és már apukának kínálnak állást, csak ő nem fogad el akármilyet. Mert apuka okleveles gépész és elektrotechnikus, vicinek vagy szolgának nem megy el.

Már oly kábult volt s úgy belezavarodott, oly kibogozhatatlan volt előtte az élet szövevénye, hogy nem bírta tovább. Átadta a csomagokat, s meghagyta a gyerekeknek, hogy megbecsüljék. De mit beszél nekik. Köszönt s elvitte gyerekeit. Kár is volt elhozni őket. Mit tanultak belőle. Színház volt, üres látványosság a számukra. Az ő kis szívükből hiányzik az életismeret ahhoz, hogy ebből megértsenek valamit. Ő viszont túl sokat ért...

Lehajolt fővel, csüggedten, az egész emberiség léleknyomorát szenvedve haladt le a lépcsőn, mintha a temetőből jönne, halottak közül, élőhalottak ezek mind, mind: az egész emberiség: csak egyetlen szép és jó és emberhez méltó van: a szép, boldog, együtt lobogó szerelem.

Nyugat 1925/7. szám