„Joghurt nélkül soha“

Lehet, hogy igen, de a mérték mindig fontos. Én az étkezésben nagyon konzervatív vagyok. Az egyszerű ízeket szeretem. A rántott húst, a túrós süteményt. Bárhol is vagyok a világban, mindenütt a sajttortát keresem. Vékony tészta, sok túró. A zserbó szeletet a dió miatt imádom. Egy évig Sydney legnívósabb táncklubjaiban tanítottam. Ahogy megérkeztem Ausztráliába, bementem az első cukrászdába, a Queen Victoria Buildingbe, mert ott a legfinomabb a sajttorta. És ez lett a sorsom. Három évvel később, amikor visszamentem, valósággal reszkettem, hogy ugyanott, ugyanazt ehessem. A répatortával is így vagyok. Ha én egyszer megszeretek valamit, akkor az orrvérzésig jöhet. Pozsonyban a zellersaláta a kedvencem egy jó kis pizzériában. Márványsajttal meghintik a tésztát, és ahhoz rendelem a zellersalátát. Én azt minden héten ehetem.

Újítás vagy egy ízbeli kalandtúra?

Én nem az újban, az ismeretlenben keresem a fantáziát, hanem a régiben a finomat. Főzni is tudok, de sütni jobban szeretek. Van egy páratlan családi receptem, amit még Szentpéteren tanultam: a lusta asszony túrós süteménye. Isteni! Mindent csak úgy el kell hinteni a tepsiben. Elcsipegetem a vajat, s csak úgy beledobálom a tepsibe, a lisztet összekeverem a cukorral, a sütőporral, a felét a tepsibe szóróm, jön a négy túró a tojással, a tejjel, egy kanál vaníliapudinggal, ezt az egészet ráöntöm a lisztre, a túró tetejére mehet a maradék liszt, rádobálok még egy kis vajat, de azt is csak úgy lazán, és egy óra sütés után kész az egész. Ami nagyon fontos: öt perccel a vége előtt savanyú almaszeleteket rakok rá. Nekem ebből soha nem marad, ha vendégeim vannak. Mindenki viszi, csomagoltat magának. Mondtam is a sógornőmnek, hogy egyszer majd cukrászdát nyitunk, mert ezeket a finom szentpéteri recepteket Pozsonyban senki sem ismeri.

Tehát semmi kísérletezés.

Nem, egyáltalán. Én a biztosra megyek. Nekem az evés akkora élvezet, hogy én nem akarok csalódottan felállni az asztaltól. Nálam olyan nincs, hogy én kipróbálok valamit. Annak csak csalódás lehet a vége. Abban viszont, amit szeretek, nehéz mértéket tartanom. Kimondani, hogy „elég!“ Olyan gyorsan eszem, hogy mire eljut az agyamig, hogy be kellene fejeznem,

ddigra túl is léptem a határt. Igyekszem fegyelmezni magam, nehogy kitáguljon a „kisvödör“, de azért délben is, este is megkapja a magáét. Joghurt nélkül nem megyek aludni. Ha vendégem van, és már elaludt mellettem az ágyban, akkor halkan kilopakodom a konyhába, és ott, a hűtő előtt, állva kanalazok. Itthon a 40 dekás joghurt a kedvencem, Ausztráliában egykilósat vettem. Annak előbb a negyedét ettem meg, aztán később félig ürítettem a dobozt, majd pár perc múlva a maradékot is eltüntettem.

Egy év alatt biztosan kitanulta az ausztrál konyhát.

Hasonlít az angolszászra. Egyik sem ízlik annyira. Elvittek sok helyre az országban, de valahogy nem ízlett az ottani étel. Csak a sajttorta. Sydneyben szerencsére az egész világ konyhája megtalálható. Thai, koreai, kínai, indiai vagy japán étterem szinte minden utcában van. Mondanom sem kell: nem ott ettem a legfinomabb falatokat. Én az algát meghagyom másoknak. Pergament rágjon a halál. Nyers halat sem kérek. Szusi, maki, kikaku – köszönöm, nem! Elvitt egy barátom egy osztrák étterembe, számomra az volt a paradicsom. Rántott pulyka, gombamártás, csőben sült krumpli, káposztasaláta. Annyiszor voltam ott, hogy a pincér még az utolsó napon is megkérdezte: „Jövő hétre is foglaljunk asztalt?“

Magyar étterem is van Sydneyben.

Ott is voltam. Csirkepaprikás nokedlival, töltött paprika, székely káposzta, minden van. Nagyon finoman főznek ott is. Mint Szentpéteren.

A kilencevenes évek közepén többször is táncolt Párizsban és Marseille-ben.

Nekem a franciáknál minden ízetlen. Nagy pompával tálalnak, csak olyan szűziesek az ízek. Nincs bennük semmi csábító. Nem tudják megbolondítani az ételt, hogy érezhessek egy kis bizsergést, hogy bűnözöm. Marseille-ben természetesen a tengerparti éttermek az igazán hangulatosak. Meg is hívtak egy előkelő helyre, mutatták a képeket a falon, hogy ott járt Terence Hill és Sophia Loren, és még vagy száz világhírű színész, és hozták a helyi specialitásokat, köztük a fene tudja, milyen kagylókat, amelyek ott nyíltak ki előttem… az illem azt kívánta, hogy legalább egyet megkóstoljak, de úgy töröltem meg a szám, hogy ki is köptem a szalvétába.

London?

Rántott hal párizsi bundában. Nem ízlett. Tocsogott a zsír a krumpliból. A híres reggelijük… imádom a vajat, a tojást, a szalonnát, de a black pudingot nem. Véres hurka toast kenyérrel. Ránézni sem tudok. Nagyon szegény az angol konyha, Londonban nem lehet ínyenckedni. És kávézni sem. Tea és sütemény. Az igen! Délután négykor. Előtte, utána csak a vágyakozás valami finom után.

Madrid?

Ott istenien tudok enni. Rengeteg rizs, zöldség, tojás, sonka, hosszú bagettben a tortilla… a hideg leveseikről le tudok mondani, tortilla azonban minden nap jöhet.

Pár héttel ezelőtt Kínában járt.

Tíz napot töltött Pekingben. Az ottani ízek állítólag egészen mások, mint amit mi kínai konyha néven itt ismerünk. Ausztráliában nagyon sok kínait és hongkongit tanítottam, tehát nem kis tapasztalatom van a kínai ízeket illetően. Pekingben azonban csak kínlódtam, szenvedtem. Mindenütt és mindenben a szezámolaj égett szagát éreztem. Kihozták a levest, nem tudtam megenni. Jött a csirke, „köszönöm, nem!“. A rozs alá piszkáltam a húst, hogy ne lássák, hogy otthagytam. Egy 12 fogásos fogadáson semmiből sem tudtam enni. Az ötödiknél észrevették, hogy mindent csak megszagolgatok és odébb tolok. Kínos volt. Hozták a tésztát, látványra olyan volt, mint a bejgli. Megörültem, hogy végre ehetek valamit. Beleharapok… a tészta még úgy, ahogy fogyasztható, de a zöldség benne… Uramisten, ugyanaz a szag! Lökdösik egymást a helybeliek, nézik, hogy azt is leteszem. Nem baj, majd a gyümölcsleves! Az nem foghat ki rajtam. Grepfruitból csinálták, biztos finom lett volna, ha nem úszik a tetején az a rengeteg zsír. Nem, nem bírtam megenni. Az ecetük is nagyon furcsa. Belemártják a zöldséget, hogy friss és ropogós legyen és megmaradjon az eredeti színe, de az íze! Rémisztő. Peking 17 milliós város. Olasz éttermük is van. Sajnos, ott is „kínaiul“ főznek. Kihozták a rizottót, annyira boldog voltam! De amikor elém tették és kicsapott belőle a gőz, végem volt. Minden este pizzát vagy sajtot ettem. Kígyó, szöcske, tengeri csikó pálcikára tűzdelve, karamellben megforgatott hernyó volt bőséges választékban. Sajttorta sehol.

Másfajta édességek?

Gyorsan felfújt, szépséges sütemények. Üveg mögött, a szemem előtt készítették kesztyűben, szkafanderben, olyanok a cukrászok, mint az űrhajósok, vagy a sebészek, minden tiszta, csak nem tudni, miből készül, és milyen íze van. Minden olyan kiismerhetetlen. Nem is mertem enni belőle. A rovarokat legalább úgy tálalják, hogy tudja az ember, mire számíthat. Kint sütik az utcán, megállnak a kereszteződésben vagy a szélső sáv mellett a riksával, amelyre rászerelik a platnit, azon sül az édes krumpli, zsírós, apró, forró köveken a gesztenye és a rengeteg bogár. Azt mondják, aminek négy lába van és nem asztal, nem szék, ami repül, de nem repülő, az ehető. Kínában én csak rizst, főve, minden nélkül. Ahogy megjöttem és letettem a bőröndjeimet a bécsi repülőtéren, már kértem is a sajttortát és a capuccinót.

S itthon aztán kárpótolta magát a tíznapos „éhezés“ után?

Hazamentem Szentpéterre, és a sógornőm finom töltött paprikával várt. Imádom, ahogy főz. Nem bírok eleget enni nála.

Táncban mi a kedvence?

Az angol keringő és az argentin tangó.

Ételben?

A székely káposztától a paprikás krumpliig sok minden. De a csicseriborsó krémet is nagyon szeretem, ahogy a török éttermekben készítik.

Reggeli kihagyva?

Soha! Ugyanazzal kezdem a napot, mint amivel zárom: joghurttal, csak eszem hozzá egy kis müslit. Ha száz évig élnék, akkor is minden nap ezt ennék. Szombaton és vasárnap pedig rántottát. Öt tojásból, de a sárgáját csak kettőnek hagyom benne.

Éjjel pedig, egy érzéki ütközet után, ismét a joghurt.

Kisomfordálok a konyhába, és állva benyomom. Nekem ez a babakásám. Én csak ezután tudok elaludni. Szabó G. László