„Jelenné lett a jövendő...”

1848. március 15-e nem csak Petőfi Sándor számára volt nevezetes nap: március idusa a polgári forradalom és szabadságharc kezdete mellett joggal tekinthető a modern, parlamentáris Magyarország születésnapjának.

Noha a március közepi eseményeket a magyar emlékezet döntően az akkori Pest-Budához köti, ennek a napnak – és a megelőző napoknak – a főbb történései valójában döntően három helyszínen zajlottak: a magyar főváros Pest-Buda mellett Pozsonyban és Bécsben. Olyan időszak volt ez az európai történelemben, amikor „egyszerre leszakadt az ég a földre” és „jelenné lett a jövendő” – írta naplójában a szicílai, palermói forradalom eseményeiről értesülve a szükséges reformokat követelő Petőfi Sándor.

A császárváros, Bécs

A párizsi forradalom híre február végére ért el az osztrák fővárosba, a franciaországi események pedig katalizátorként hatottak a Metternich ultrakonzervatív rendszerével szembeni elégedetlen hangulatra. Az évek óta jelentkező gazdasági nehézségek, a birodalmi kancellár centralizmusát bíráló szervezetekkel szembeni rendőri vegzatúrák és a kritikus sajtóval szembeni szigorúan szervezett cenzúra sokakat sarkallt fellépésre, akik között döntő súlyt az egyetemisták képeztek. Fontos szerepe volt a március 13-án kitört bécsi forradalomban Kossuth Lajos március 3-ai, a pozsonyi alsótáblán mondott beszédének is, aki az „országgyűlési teendők tárgyában” írt felirati javaslatában az úrbéri viszonyok megszüntetését (lényegében állami kárpótlással támogatott jobbágyfelszabadítást), „közös teherviselést” (vagyis a nemesi adómentesség eltörlését), politikai jogegyenlőséget, népképviseletet és „független nemzeti kormány” felállítását sürgette, vagyis alkotmányt Magyarországnak, de a Habsburg Birodalom örökös tartományai számára is.

A kitört forradalom központja, az egyetemisták e napi gyülekezőhelye, az alsó-ausztriai tartományfőnökség háza (az ún. Landhaus) lett, ahol éppen 13-a délelőttjén nyitották meg a tartományi gyűlést. A Landhaus udvarán két egyetemi hallgató egy kút kávájára kapaszkodva felolvasta Kossuth március 3-án elhangzott – németre lefordított és röplapokon is lázasan terjesztett – beszédét, ami sokakat felvillanyozott és a bécsi forradalom szimbolikus szövege lett.

A sajtószabadságot, választójogot és tanszabadságot követelő egyetemi hallgatókhoz tüntető munkások és városi polgárok csatlakoztak, akik karöltve a Burghoz vonultak, ahol Metternich lemondását követelték. Az udvar ettől a radikális lépéstől elzárkózott, a tüntetőkkel szemben pedig a karhatalom bevetésétől sem riadt vissza. A város kapuit bezárták, a kivezényelt katonaság pedig sortüzet adott le a komoly ellenállást mutató és barikádokat is emelő elégedetlen tömegre – összesen több mint negyvenöt ember életét kioltva. Metternich megijedt a vérontás lehetséges eszkalációjától, ezért az est folyamán lemondott. A bécsi forradalom győzött, ezért V. Ferdinánd osztrák császár a tüntetőkkel való megegyezésre törekedett: Franz Anton von Kolowrat vezetésével március 17-én felelős kormányt állított fel, új alkotmányt tett közzé és aláírta a jobbágyfelszabadítás törvényét is. V. Ferdinánd volt az is, aki, szintén ugyanezen a napon, Batthyány Lajos miniszterelnököt új magyar kormány felállításával bízta meg.

A pozsonyi események

A pozsonyi rendi diéta az utolsó rendi alapon összehívott országgyűlés volt. 1847. november 7-étől ülésezett, az uralkodó, V. Ferdinánd pedig a régóta várt reformok melletti elköteleződése jeleként elsőként nyitotta meg magyarul a gyűlést. A rendszer kormánypárti konzervatív és liberális ellenzéki pártja közötti ellentét döntően az előbbi csoport számára kívánatos nemesi kiváltságok megőrzése, az elvi alapon nem kizárt részleges jobbágyfelszabadítási és közteherviselési program, valamint a liberálisok által követelt polgári átalakulás, szükséges alkotmányos reformok kérése, a nemesi adókötelezettség bevezetése és a nemzeti függetlenség követelése között zajlott.

A hónapok óta húzódó kötélhúzásban a február 22-én kitört párizsi forradalom a liberális ellenzék (és döntően ennek radikális szárnya által követelt változások) győzelmét jelentette. Pozsonyba március 1-én érkezett meg a párizsi események híre, a liberális ellenzék fő alakja, az alsótábla vezére, Kossuth Lajos pedig a történtekben egyből lehetőséget látott a reformprogramja sikerre viteléhez. Március 3-án a már legnagyobb presztízzsel bíró Pest vármegye képviselőjeként az alsótábla ülésén gyújtó hangú beszédet mondott, amelyben állami kártalanítással egybekötött jobbágyfelszabadítást, a közteherviselésben szerepet vállaló (adófizetésre kötelezett) nemességet, önálló magyar pénzügyi irányítást és ennek zálogaként magyar, az országgyűlésnek felelős kormányt (ahogy fogalmazott „minisztériumot”) követelt. Beszéde nagy hatást váltott ki, az alsótábla képviselői meg is szavazták a felirati javaslatot. A Prímási palota ún. tükörtermében ülésező felsőtábla viszont úgy akadályozta meg a javaslat egyáltalán tárgyalásra való bocsátását, hogy főpapi és főúri tagjai közül sokan még a várost is elhagyták, hogy távollétükben az ülést ne lehessen megtartani. Március 5-én gőzhajóval Pozsonyba utazott Irányi Dániel is, hogy az Ellenzéki Kör tagjaként Kossuthban támogatót találjon az országgyűléssel szemben a szükséges reformok Pestről való országos elterjesztése érdekében. Irányi hazatérve Kossuth felirati javaslatára építve – és azt kiegészítve a sajtószabadság követelésével – ellenzéki társaival egy pesti petíció elkészítését határozták el.

Március 14-én délben már a bécsi forradalom kitörése és Metternich bukásának a híre határozta meg a pozsonyi közbeszédet. Kossuth ezen a napon újabb nagyhatású beszédet intézett az összegyűlt tömeghez. Az egykori Zöldfa fogadó erkélyéről a nagyszámú lelkes hallgatóságnak, Batthyány Lajos vállát átfogva, azt ígérte, hogy „[e]zt az embert [...] mint Magyarország kinevezett miniszterelnökét hozom vissza”. A felsőtábla végül elfogadta Kossuth felirati javaslatát és arról határozott, hogy azt egy száztagú küldöttség juttatja el Bécsbe. A küldöttség végül, Kossuthtal, Batthyánnyal, Széchenyivel és népes kísérőtáborukkal másnap, március 15-én indult két gőzhajóval a császárvárosba az uralkodóhoz, ahol az udvar a követeléseket, vonakodva bár, de jóváhagyta. Kossuthék március 17-én tértek vissza Pozsonyba, ahol az alsótábla ülésein kidolgozták az új, polgári Magyarország alaptörvényeit.

A pesti forradalom délelőttje

A párizsi események és Kossuth március 3-i felirati javaslatának hatására a pesti értelmiségi radikálisok is lázasan készültek egy nagyszabású petíció megfogalmazására és annak röpiratként való terjesztésére. Már az időpontjuk is megvolt egy támogatószerző, országos aláírásgyűjtő akció lebonyolítására; a március 19-én kezdődő József-napi vásár. Ezt a tervet írta felül a pozsonyi és bécsi események híre, amik március 14-én estére jutottak el Pest-Budára. A változások hatására a szervezkedők is változtattak a terveiken: a pozsonyi diétának címzett fogalmazványuk bevezetőjét megváltoztatták és a szöveget kiáltvánnyá írták át, a tervezetben két pontot összevontak (a katonáknak az alkotmányra való eskütételéről, a magyar katonák külföldre vezényléséről, valamint az idegen katonák elviteléről), egy újabbat pedig, a politikai státusfoglyok szabadon bocsátásának követelését pedig betoldottak a szövegbe.

A forradalmi változásokat jól érzékelő Petőfi Sándor március 13-ára készült el Nemzeti dalával. Annak kezdősorai ugyanakkor eredetileg úgy kezdődtek, hogy „Rajta magyar, hí a haza...”, amit Szikra Ferenc jurátus javaslatára írt csak át „Talpra magyarrá”. A legenda szerint ugyanis a joggyakornok diagnózisa az volt, hogy előbb a talpára kell állítani a nemzetet és azután lehet a magyarságot buzdítani. Petőfi fiatal barátaival (Vasvári Pállal, Jókai Mórral, Degré Alajossal, Nyáry Alberttel, Bulyovszky Gyulával, Hamary Dániellel, Sebő Antallal és Gaál Ernővel) március 15-én reggel indult el a Pilvax kávéházból (amit viszont akkor már Fillinger János bérelt, aki meghagyta a vendéglátóhely 1842-ben kapott nevét) a Semmelweis utcai egyetem orvosi fakultásához. Viszont őket is megelőzve az egyik lelkes ismerősük, az újságíró Sükei Károly kiakasztotta a 12 pontot a Pilvax melletti falra és lelkes szónoklatba kezdett az arra járó járókelőknek. Beszédhibája ellenére kisebb tömeg csődült össze körülötte, egy, a hallgatóság soraiban lapuló titkosrendőr viszont megpróbálta letartóztatni és bolondok házába vinni az erősen dadogó ifjút, amit a tömeg megakadályozott. Az orvostanhallgatókat Vasvári Pál állította maga mellé, akik elégedetlenkedtek a rossz egyetemi elhelyezés miatt. A Pilvax kávéházi baráti asztaltársasága után egy székre állva Petőfi itt mondta el először nyilvánosan a Nemzeti dalt. A növekvő számú egyetemi ifjúság innen indult el a mai Papnevelde utcába és az Egyetem térre, ahol a teológushallgatók, a politechnikum (mérnökök) diákjai, a bölcseleti és a joghallgatók tanultak. Petőfi verse itt hangzik el másodszor. Egy javaslatra ekkor találják ki, hogy nyomtassák ki a 12 pontot és a Nemzeti dalt, ezért a tömeg a régi Hatvani kapu közelében lévő ún. pesti Horváth-házhoz vonult, amely háromemeletes épület földszintjén működött a kor legkorszerűbb nyomdája, a Landerer és Heckenast Nyomda is. A nyomda tulajdonosa, Landerer Lajos feltehetőleg tudott a készülődő eseményekről, mert erre a napra minden dolgozóját berendelte és gondoskodott arról is, hogy bőven álljon rendelkezésre elég nyomtatáshoz való beáztatott papír is. Fél tizenegy körül Petőfi és az épületbe bejutó márciusi ifjak a nép nevében lefoglalták a nyomdagépeket és kinyomtatták a Nemzeti dalt és a pontokat. Mivel Petőfinél nem volt ott a vers kézirata, ezért azt versszakonként, sorról sorra ő maga diktálta a szedőnek, a vers első kinyomtatott példányait pedig az ablakon keresztül dobálták ki a tömegnek. Mivel a nyomdagépek nem tudtak elég gyorsan haladni, az igény pedig hatalmas volt a szabad sajtó először ekkor kinyomtatott, előzetes cenzúra nélküli példányai iránt, az ekkorra már mintegy ötezresre duzzadt tömeg szétszéledt és a forradalom megbeszélt folytatása előtt a márciusi ifjak is, Irínyi János javaslatára, előbb hazamentek, ebédelni.

Forradalmi délután

Az egy óra körüli feloszlást követően hőseink délután háromkor találkoztak a megbeszélt új helyen, a Nemzeti Múzeum épülete előtt, amely tér alkalmas volt az igazán nagyra nőtt tömeg számára. Ekkorra már bőven volt nyomtatva az igényelt proklamációkból is, amit a helyszínen osztogattak. A megjelentekhez, akik száma a rossz idő ellenére mintegy tízezresre duzzadt és már a lépcsőket is elfoglalták, a múzeum lépcsője melletti bal oldali emelvényről Vasvári Pál, Irínyi József és mások hazafias, forradalmi, buzdító szónoklatokat intéztek. Annyian voltak, hogy maga Petőfi is csak egy oldalsó bejáraton tudott az épületbe jutni és onnan az emelvényre kimenni. Az utólagos legendával ellentétben, a Múzeumkertben Petőfi bizonyosan nem szavalta el a versét, pusztán egy rövid beszédet mondott a hallgatóság előtt.

Ezt követően a tömeg a régi pesti Városházához vonult, hogy rábírja a képviselőket a tizenkét pont elfogadására. A homlokzata közepén esztétikus megmagasított toronnyal ellátott, egyemeletes barokkból kétemeletes klasszicista stílusúvá átépített épület már nem található meg; a mai Belvárosi plébániatemplom mögött álló egykori Városháza áldozatul esett az Erzsébet híd építése várostervezési terveinek. A Városházán a legfőbb hangadók Nyári Pál Pest megyei alispán, Rottenbiller Lipót Pest városi alpolgármester és Klauzál Gábor Csongrád megyei követ vezetésével Forradalmi választmányt alakítottak és elhatározták, hogy rábírják a Budán székelő Helytartótanácsot a Tizenkét pont elfogadására. Az Úri utcai épület a 18. század végétől számított az ország legfőbb közigazgatási központjának. A pesti polgárőrségből pedig Nemzetőrséget alakítottak ki. A fellelkesült tömeg a budai Helytartótanácshoz a még épülő Lánchíd mellett, a mai pesti Vigadó (korabelei nevén Reodut-nál) mellett ideiglenesen létrehozott hajóhídon kelt át. Az eddigre húszezresre becsülhető tömegtől és a követelések megtagadásának következményétől megrettent Helytartótanács engedett a nyomásnak és elfogadta a pontokat. Ezzel a sajtócenzúra megszűnt létezni és lehetővé vált, hogy a sajtóbíróságok tagjait a nép közül válasszák. Ekkor merült fel az ötlet, hogy kiszabadítsák Országház utcai börtönéből (ahol egykor Kossuth Lajos, Wesselényi Miklós és Jókai Mór is raboskodott és amely épület a második világháborútól 2006-ig az Amerikai Egyesült Államok tulajdonában volt) az 1847-től a jobbágyság felszabadítását röplapokban való követelése miatt izgatás és sajtóvétség vádjával a Helytartótanács által elítélt írót, Táncsics Mihályt. A teljesen meglepett státusfogolyhoz Irányi Dániel és Nyáry Pál léptek be először. A lelkes tömeg hintót kerített, abból a lovakat kifogva és az egyetemisták közül többen maguk a helyükre állva vitték el a frissen szabadult foglyot a pesti Nádor fogadóig.

Az esti ünnepség a Nemzeti Színházban

Eredetileg erre az estére az 1837-es megnyitásakor még Pesti Magyar Színház névvel létrehozott – 1840-től – Nemzeti Színház néven futó intézmény a Két anya, egy gyermek című színműt tűzte műsorára, amit az eseményeket látva és a tömeg forradalmi hangulatát jól érzékelve Bajza József aligazgató változtatott Katona József Bánk bán díszelőadására. Noha a magyar drámairodalom klasszikusa 1820-ban született, ez idő tájt még korántsem volt sokat játszott szerzemény. A cenzúra miatt keveset játszották (születését követően csak 1833-ban mutatták be Kassán) – e mögött ugyanis az a politikai megfontolás húzódott, hogy a darabban szereplő királygyilkosság nehogy Habsburg- és uralkodóellenes hangulatkeltéshez szolgáljon táptalajul. Maga Széchenyi István is a művet nagyon rossznak, bemutatását pedig „esztelen” „veszedelmes tendenciának” tartotta annak 1839-es megtekintésekor.

Jókai, aki ott volt az 1848. március 15-i előadáson, így emlékezett vissza az emelkedett hangulatra: „A színház oltár volt ma, a közönség színe volt jelen ünnepi arcokkal, ünnepi ruháiban; a nemzeti kokárda volt minden férfi, minden nő keblére föltűzve, középen a háromszínű zászló.” A hétkor kezdődő előadás iránt óriási volt az érdeklődés, aligha véletlen, hogy a darab bemutatását több tényező is nehezítette. A magasra hágó forradalmi hevület miatt a színház engedett az óriási érdeklődésnek és az épületét kinyitotta – méghozzá ingyen – a beözönlők előtt.

Az újonnan érkezők elfoglalták és feltöltötték a páholyokat. A tervezett menetrend felborult és az előadás félbeszakadt. A színház zenekara hol a Hunyadi László-opera ismertebb áriáit, hol a Marseilles-t, hol pedig a Rákóczi-indulót játszotta. Később – Jókai visszaemlékezése szerint – „Egressi Gábor szavalá el Petőfinek fenn kitett költeményét, a nép ezreinek harsogó esküvése mellett. Ugyanazt rögtön Szerdahelyi által zenére téve a színházi polgártársak kara éneklé el; a közönség ismételteté a szavalmányt és dalt.” A tömeg követelte Táncsics színrelépést is, az izgalmak hatására túlságosan kimerült író viszont a szálláshelyén maradt, ami értetlenséget és nagy felháborodást váltott ki. Ezt a hangulatot próbálta meg oldani Jókai Mór, aki a színpadra lépett, hogy a tömeget lecsendesítse. A helyzetet végül a Gertrúd szerepében ezen a napon fellépő népszerű Laborfalvi Róza színésznőnek sikerült „megmentenie”, aki maga tűzte fel a nemzeti színű kokárdát a Komáromban született lapszerkesztő, Jókai mellére és meg is csókolta a szépreményű fiatal írót. A forradalom szerelmeseinek ekkor kezdődött kapcsolata sikeresen folytatódott: augusztus 29-én, Rákoscsabán kötöttek házasságot.