Iványi Gábor: Hol hit, ott szeretet

Nyilvánvaló persze, hogy Angelika néninek tisztáznia kell verébfejű kisdiákjaival, mit is értünk a hit, illetve szeretet szavak alatt. A többiről nem is beszélve, hisz ott, ahol Isten van – tudvalevő, hogy ő mindenütt jelenvaló –, ott azért a szükség is elképzelhető.

Valahogy így van ez Armandó családjával is. Nyomorúságos kis munkásszállói szobában lakik a szüleivel. Erdélyből átköltözött dolgos cigány család az övék. Apa és anya oly régen kénytelen minden erejével dolgozni, hogy nem is járták ki az általános iskolát sem. Nyugodtan írástudatlanoknak minősíthetők. Mára idejük sincs, meg kedvük se ahhoz, hogy tanulmányaikat befejezzék. De eszes, lerázhatatlan emberek, különösen az apa, Józsi, s az anya, Maris. Armandó bátyja már régen Németországban dolgozik, talán pincér valahol. A szülők elhatározták, hogy mindent megtesznek legalább Armandóért, hogy valami több legyen belőle.

Armandó pedig egy napon különös dolgot élt át. Így mondja: „Ez volt életem legfontosabb napja. Fogalmazás közben rájöttem, hogy én tudok jól tanulni is. És elhatároztam, hogy ezután jól fogok tanulni.”

Angelika néni sem akadályozza ezt, sőt igyekszik otthoni légkört kialakítani kisdiákjai számára. Talált néhány engedékeny asztalost, akik összeütöttek a tantermében egy kicsi galériát. A tanítónő apró színes baldachinnal fedett matracsarkot varázsolt ide, ahová az, aki fáradt, óra közben is visszavonulhat pihenni. Mitől fáradnak el ezek a gyerekek? Az elmúlt éjszaka például Milánéknál razzia volt, mert apja drogdíler. Mivel az édesanyja is el-eljár éjszaka, ha nincs pénz otthon (mindig azt mondja a gyerekeknek, hogy tud egy helyet, ahol ilyenkor lehet pénzt találni, csak nem mondja, hogy az merre van, mert akkor más is rászállna), ezért őt is magukkal vitték a rendőrök. A gyerekek, akiket a pisztolyos emberek a szomszédra bíztak, már nem tudtak elaludni, bámultak ki az ablakon azután is, hogy a kék villogós autó a szüleiket elvitte. De olyan lakás is van, ahol anya egész éjjel veszekedett apával, aki részegen tört-zúzott, csak akkor vonult be morogva, átkozódva a kisszobába, amikor a gyerekek megállíthatatlanul sírni kezdtek.

Angelika néninek mindent el lehet mondani, meg ő tudja is, kérdés nélkül, hogy mi történt. Nem érdemes neki mást mondani, mert úgyis rájön. De van egy aranyceruzája, amivel mindenkinek beír egy aranypontot, hogyha valaki aznap bármelyik órán jól szerepelt és figyelmes volt. Ha kellő számú aranypötty összegyűlt, akkor, de csakis akkor, oda lehet menni az aranydobozhoz, amiben mindig van valami. Hol egy csokoládé, hol egy radír, filctoll, néha sapka, mindenféle apróság. Ha valakinek kivételes szerencséje van, akkor örömujjongás hallatszik az aranydoboz felől. Mintha Angelika néni kitalálta volna, hogy mire is vágytak igazán.

Aki igazán figyelmes volt és kivételesen szép eredményt ért el, az kézbe veheti az aranyceruzát, sőt egy egészen kicsit írhat is vele. De ez nagyon nehezen elérhető siker, ezért mindenki keményen dolgozik és figyel.

Nagyon nehézzé vált minden, amikor ez a vírus dolog összezavarta a világot. Nem lehetett iskolába jönni, pedig Armandó és sorstársai nem tudják az életüket elképzelni úgy, hogy ne jöhetnének az iskolába és Angelika nénihez. Mert neki mindent el lehet mondani, és ő, ha szigorú is egy kicsit, mégis azt is számon tartja, hogy kinek mikor van a születésnapja. Ilyenkor éjjel tortát süt, és ajándékot is hoz az ünnepeltnek. Megtanított mindenkit arra, hogy miképpen kell felköszönteni az ünnepeltet, sőt, mi az öröm abban, ha megköszönjük, hogy valaki észben tartotta, mikor születtünk. Ha valakinek a születésnapja véletlenül a szünidőre esne, ő csodák csodája azt is számon tartja, és utólag is süti a tortát, gyújtja a gyertyát, és lehet bontogatni az aranyszállal átkötött kis csomagot.

Szóval jött az a „padmánia” vagy micsoda, amikor bezárták az iskolát is. Angelika néni megvizsgálta, hogy van-e otthon mindenkinél valami kis asztali számítógép, tablet vagy legalább egy okostelefon. Az utóbbi létezik Armandóéknál is, aki megtanulta úgy forgatni a készülék szemét, hogy ne látszódjék a nyomorúság, meg hogy ez tényleg csak egy munkásszálló. De telefonált és telefonált, nem hagyott békét Angelika néninek és a többi tanárnak. Kérte, hogy kapjon újabb és újabb feladatokat. Nagyon sokat fejlődött a pandémia alatt. Angelika néni úgy látta, hogy magántanárt kell fogadni, aki külön foglalkozik Armandóval és két barátjával (úgy emlegetik őket, mint akik a háromkirályok). Míg Judit néni szorgalmasan dolgozott velük, Armandó mindig figyelmeztette a többieket, hogy ne beszélgessenek, hanem dolgozzanak. A szülei is ezt tették. Ő egyedül volt otthon, s ha tehette, elsőnek jelentkezett be a kis okos készüléken keresztül, és mindig utoljára szállt ki.

Amikor újra jöhettek a gyerekek az iskolába, ez nagy öröm volt Armandó számára. Hiszen nagyon szereti a társait, a közösséget, a háromkirályok két másik napkeleti bölcsét különösen is. Angelika néni most valami újat is mondott. Arról beszélt, hogy keresett egy alapítványi iskolát, ahová továbbléphetnének e szegény kis közösség iskolafalai közül, amit bár nagyon szeretnek, de van ennél sokkal jobb is. Szóval Angelika néni megkereste a Budapest School Alapítványt, ahol ugyan százötvenezer forintba kerül egy hónap, de minden évben fölvesznek egyvalakit a szegények közül, és ingyen tanítják. Angelika néni imádkozni kezdett, hogy az övéi közül kerüljön ki a szerencsés. Nem tudta ugyan, hogy honnan teremti elő azt a hatalmas összeget, ráadásul ha Armandó be is jutna a kegyelmi ágon, ott vannak a barátai, Alex és Dezső, mert a háromkirályok továbbra is együtt szeretnének vándorolni napkelet felé. Angelika néni megszavaztatta az osztályt, hogy kit javasolnának a gyerekek erre a kivételes helyre. Talán nem is lepődünk meg, ha kiderül, majdnem minden lapon ugyanaz a három név szerepelt, és az első helyen mindenütt Armandóé. A három fiú egy próbanapra is elment. Beszoktatásnak nevezik ezt. Hogy a kivételezés fel se merüljön, a negyedikeseket egy hatodikos osztályba rakták. Amikor a tanulmányi versenyben a többiek már feladták volna, a három kis vendég volt, aki lelkesítette és ösztönözte őket és így övék lett a győzelem.

Sajnos Alex magánál felejtette a tabletet. Olyan csodálatos élmény volt a soha nem látott tanszerek közt a ragyogó tanteremben, a csupa vidám, jó megjelenésű diák között eltölteni ezt a mennyei napot! Mi tagadás, Alex kísértésbe esett. Angelika néni megpróbálta persze utólag elmagyarázni ottani kollégáinak, hogy hogyan is fordulhat elő ez egy szegény kisfiúval, aki persze hamar megértette és megbánta, hogy súlyosan hibázott. Az érte való könyörgés eredményeképpen megmaradt az esélye arra, hogy jövőre újra jelentkezzék, mert ő is nagyszerűen teljesített. Dezsőnek igazán nem volt kedve ebbe a fényes iskolába járni, neki mindennél jobban hiányoztak a társai. Armandónak pedig majd meghasadt a szíve, de nagyon szeretett volna maradni. Angelika néni imádsága mintha meghallgatásra talált volna, mert jelentkezett egy ismeretlen nagyvállalkozó ember, aki azt mondta, hogy egy évig támogatni akarja a kisfiút. Természetesen Armandó minden hétvégén találkozhat barátaival, hogy az aranyszálak végleg el ne szakadjanak.

Nagyon nehezen tudnám megmondani, hogy mire is gondolt az együgyű falvédő kitalálója, s az a hajdanvolt háziasszony is, aki kihímezte és beszegte a kis szövetdarabot, ami Armandóék munkásotthoni szobája falának egy darabkáját takarja. A hit talán abból táplálkozik, hogy Isten, aki számon tart minden hajszálat (azt mondják, a fésülködő ember naponta vagy harminc szálat veszít el, ezért feltételezhető, hogy az Örökkévalónak mindennap harmincszor eszébe jut Armandó, Alex, Dezső, de a többi kis borzas diák, teljes odaadással küzdő szüleik, na és természetesen Angelika néni is, meg a vállalkozó ember és a Budapest School vezetői). Jézus azt is mondta, hogy a Teremtő minden lecsúzlizott verebecskét is megsirat, hát hogyne figyelné hol jókedvvel, hol aggódva Armandót is, sőt, töretlenül hisz benne, hogy valami lesz ebből a fiúból. Angelika néni is hisz, a pénzt adó ember és a Budapest School tanárai is. Egyszóval nagyon sokan fűtik Armandó hitét, ezért ő is dolgozik keményen, és hiszi, hogy majd jut valamire, és így segítheti azokat is, mint például a szüleit, akik őmiatta maradtak le minden könyvről, fontosabb és méltóbb munkáról, nagyobb jövedelemről, kényelmesebb életről.

És mi a szeretet? Jézus arról beszélt egy öreg farizeusnak, hogy Isten mindig szerette a világot, és benne mindenkit örökkévaló szeretettel, s nem akarta, hogy bárki elvesszen közülünk. Armandó hiszi, hogy ez rá is vonatkozik. Neki nem okoz gondot az, amiben annyi megkeseredett felnőtt ember kételkedik, hogy az Isten tényleg szereti az embereket. Armandó nem tudja, és senki nem tudja, hogy Isten hogyan van. Nem lehet megvizsgálni ezt földi eszközökkel, ahogyan a napot se lehet kézbe fogni. Még belenézni se merünk, mert talán meg is vakít. De tetszik nekünk, ha a napfény mindenen megcsillan, amit útközben lát az ember, legyen az egy üvegdarab vagy egy pénz, vagy az ember szemének tükrös felülete.

Sokan szeretik szavalni az apostoli himnuszt, ami arról szól, hogy szeretet nélkül is lehet fontos, tán még önfeláldozó dolgokat is véghez vinni, de azok nem hoznak olyan áldást és örömöt, mint ha szeretet is van bennük. Az pedig mindenképpen felismerhető abból, hogy ha valakiben ott van, az nagyon türelmes. Mindig kedves, sosem irigykedik, nem kérkedik a tetteivel, nem gőgös, nem fújja fel magát, nem botránkoztat meg semmiféle cselekedetével, önzetlenül ad, sosem haragszik ijesztően, nem hánytorgatja fel az ember rossz tetteit, nem örül együtt azokkal, akik ügyesen nyomják el a többieket, veszik el a pénzüket vagy a jogaikat, mert ő inkább az igazságnak örül. Minden didergető bajt betakar, mindent elhisz, mindig reménykedik, mindent eltűr és soha el nem fogy a szeretete. Az ilyen emberekből valahogy kilógnak a nap aranyszálai, ahogy egyszer a kis Melissza mondta, sőt le is rajzolta. Angelika néni pedig tudja, hogy bizony, a szeretetben élni, az kevesek által elfogadott életformát jelent. Már-már megvalósíthatatlan. De mindennap azzal ébred, hogy Armandó és Melissza, Alex, Dezső és Dzsenifer és a többiek egyetlen kicsi, nemritkán szomorú élete ugyanolyan fontos az Úrnak, mint az angyalai sorsa. Ő pedig elhiszi, hogy ez igaz, és ezért mindig magával viszi az aranyceruzáját, és sosem tűnik el a polcáról az aranydoboz, amihez senki nem nyúlhat, csak az, aki az aranypontjai alapján megközelítheti.

Armandó most az első félév végéhez közeledik. Kitűnően teljesített. Ő önfeledten éli meg ezt, a szülei nem is akarják elhinni, hogy ez igaz, Angelika néni pedig már hiszi, hogy van valaki, aki gyönyörködik Armandóban, különben nem küldte volna ezt a pénzes embert, aki mindig megkapja a kis dolgozatok másolatát, és a fényképeket arról, hogy hogyan teljesedik ki a kis bevándorló cigány gyerek élete.
Angelika néni a múltkor azt olvasta a Bibliájában, hogy „ha megcselekedtétek eggyel, az én legkisebb testvéreim közül, velem tettétek meg”. Angelika néni boldogan énekel a betlehemi angyalokkal dicséretet a magasságos Istennek, hogy ott lehetett valaminek a kezdetén, egy jászolnál, amiről nem is gondolta volna maga sem, hogy bölcsőnek is alkalmas.