Időszámítás-kronológia

Az időszámítás-váltást hagyományosan az energiatakarékosság igényével indokolják. Maga a reform háborús idők szülötte. 1916-ban Amerikában vezették be először az alternatív – nyári – időszámítást. A praktikusnak tetsző ötletet több európai állam is átvette. A két időszámításos rendszer egészen 1918-ig, a háború végéig hivatalban maradt. 1919-ben azonban nyugdíjazták, s csak 1941-ben vették elő újra. Akkor viszont az órákat nem is engedték visszatekerni: 1942 szeptemberéig maradt a nyári időszámítás.

1943-ban és 1944-ben már március végén, illetve április elején beköszöntött az óra szerinti nyár, a következő két évben viszont nem állították át az időmérőt. 1947 és 1949 között megint nyári-téli rend szerint forogtak a mutatók. 1950-től 1953-ig ismét csak egyféle (téli, azaz normális) időszámítás létezett. 1954-től 1956-ig újra hozzáigazították az órákat a Naphoz, azután egészen 1980-ig a hagyományos időszámítás maradt érvényben. 1980 áprilisa óta élvezhetjük ismét az óraigazítás örömeit. Néhány évvel az egész világot megrázó első olajár-robbanás után vezették be számos országban. A kormányok a lépést azzal indokolták, hogy így több százezer tonna kőolajnak megfelelő energia-megtakarítás érhető el. Az évek során összesen 108 ország vette át a nyári-téli időszámítás rendszerét.

A legutóbbi reformra 1996-ban került sor: akkor – már az EU-irányvonalnak megfelelően – szeptemberről október végére tolódott a téli időszámítás kezdete.

Az órareform 1916-os bevezetése óta az életvitelünk gyökeresen megváltozott. A munkaidő rövidült, az alvásidő – nem utolsósorban a tévézés elterjedése miatt – összezsugorodott. A munkahelyi energiafogyasztás csökkent, az otthoni – az új készülékek tucatjainak használatbavétele nyomán – radikálisan megnőtt. Ma az óraigazítás energiatakarékos voltáról szóló korábbi elképzelések aligha igazak. Utoljára 1996-ban készült hatásbecslés, akkor egy csendes nyári nap energiafogyasztása volt az egész éves (vélt) megtakarítás.