Húsvét titka

Ez által hirdetve azt a folyton szaladó és jobbat akaró gyarló emberiségnek, hogy a legnagyobb mélységek elengedhetetlen feltételei annak, hogy a magasságokba eljussunk (amint erre kortárs költőnk, Jókai Anna, is rámutat: „A húsvét a legnagyobb mélységeket és legnagyobb magasságokat megélő ünnepünk.”). Keresztyéni szóhasználattal élve pedig, hogy Jézus értünk vállalt szenvedése sem maradhatott az Atya kegyelmes válasza nélkül: Krisztus feltámadott, hogy nekünk életünk, örök életünk lehessen.  

A hosszú téli estéket követően az ember már kimondhatatlanul vágyik a melegítő napsugarak szívet-lelket derítő megjelenésére. Érezzük, a sötétség nem a mi világunk. Vágyunk a fényre, a világosságra. Szükségünk van az ünnepre is, hogy állandó szürkeségeinket megtörje, örömöt hozzon. Éppen ezeket adja Isten évről évre minden alkalommal húsvét ünnepében, hogy az imént felsorolt ellentétpárok közül megmutassa, hogy Vele és Nála mindig a pozitív töltetű győzedelmeskedik és kerekedik felül. Ez az ünnep tehát Isten és ember ünnepe egyaránt, hiszen Jézus megtöretett teste és kiontatott vére által közöttük új szövetség köttetik. E szövetségnek pedig mindenki részese lehet, aki beengedi szívébe a megváltó Krisztust, hogy Ő legyen ott Úrrá.

A Biblia híradásaiból kiderül, hogy a virágvasárnaptól húsvétig elvezető úton minden olyan oldal, szegmens megjelenik, mely emberlétünket – közösségi, vagy személyes érintettségben egyaránt – jellemezheti. Így találkozhatunk itt az ünneplő sokasággal (virágvasárnapi bevonulás), a mindenből árut és üzletet csinálók csoportjával (a templom megtisztítása), a fogadkozóval (Péter), a meglepettekkel (utolsó vacsora előtti lábmosás), a pénzért elárulóval (Júdás), a síróval (Péter a tagadás után), a csúfolódókkal (Jézust őrizők), a számonkérőkkel (főpapok és írástudók), a kérdések közt hányódóval (Pilátus), a bűnözővel (Barabás), a „feszítsd meg!”-et kiáltókkal, a gúnyolókkal, a szenvedővel (Jézus), a látvány hatására megtérővel (százados), a gyásztól megkeseredettekkel (asszonyok),az értetlenül szemlélődőkkel (magdalai Mária és két tanítvány), az örömöt látványban is megtapasztalóval (magdalai Mária), a kételkedővel (Tamás) és az örvendezőkkel (tanítványok) egyaránt. Nem véletlen, hogy éppen e sorok közt olvashatjuk egyedül a Szentírásban, hogy „Íme, az ember!” (János 19,5) – a leírásból az ugyanis nem derül ki, hogy Pilátus ekkor kire mutatott (a tömegre-e, vagy az Úr Jézusra). Ha tehát most bármelyikben is magunkra ismertünk, az húsvét ünnepének igazi megünneplésében az első nagy lépést jelentheti számunkra. Hiszen a történet itt nem fejeződik be, hanem tovább folytatódik abba a kicsúcsosodásba, ami a feltámadott Úr sírjánál megjelenő angyal szájáról így hangzik felénk is biztató üzenetként: „Ti ne féljetek! Mert tudom, hogy a megfeszített Jézust keresitek. Nincs itt, mert feltámadt, amint megmondta.” (Máté 28,5-6) 

Ha ezt valóban meghalljuk tőle és megfogadjuk, akkor bizony nemcsak a természet fog újra zöldjébe öltözve arról bizonyságot tenni, hogy az élet győzött a halál felett, hanem a mi szívünk is. Eljuthatunk ekkor a fekete nagypéntek keresztjétől, melyet bűneinknek köszönhetően a töviskorona és szegek egyaránt jellemeznek, a harmadnapra rá beköszöntő húsvéti fénybe, melyet már a bocsánat és élet szavainkkal írhatunk le. Ebben segítsen minket – legyünk épp bármilyen helyzetben, vagy épp nehézségek közt – Isten, hogy boldogan tudjuk Bódás Jánossal együtt hirdetni: „E hit vigasztal minden megtiportat, / özvegyet, árvát, sír felé menőt, / gyermeket vesztett zokogó anyákat, / s aki beteg, ebből nyer erőt. / – Az Úr feltámadt! – vallja millió szív / s nem roskad össze semmi súly alatt… / – Bármit beszéltek, hitetlen Tamások, / a húsvéti hit győzedelmes marad.” (Húsvéti hit)

Takács Klaudia

dunaszerdahelyi református beosztott lelkész