Humánus a pókmajmok harca

A fajtársak közös erővel történő megölése viszonylag ritka az élővilágban. Inkább egyes rovartársulásokra jellemző, s a gerincesek között csak a foltos hiénák, a farkasok, az oroszlánok, az afrikai vadkutyák és egyes főemlősök viselkednek hasonlóképpen.

A viselkedéskutatók nagy figyelmet szentelnek a jelenségnek, mert benne látják az emberi harciasság gyökereit.

Azt tapasztalták, hogy a Punta Laguna partvidék sűrű erdeiben húsz-negyven fős csoportokban élő majmok hímei – a csimpánzokhoz és a homo sapienshez hasonlóan – rendszeresen megtámadják az idegen területeket. Eddig hét ilyen háborút jegyeztek fel. A támadások gyakorisága attól is függött, hány ivarérett hím volt a csapatban. Amíg kevés volt a hím, ritkábban verekedtek, és alig háborúztak a majmok.

A támadásra induló hímek a rangidős vezetésével mindig a földön haladtak, valószínűleg azért, hogy észrevétlenek maradjanak, mert általában sem a hímek, sem a nőstények nem szoktak a földön járni. Teljes csendben, libasorban meneteltek, keveset pihentek és keveset ettek, igyekeztek minél kevesebb zajt csapni. Amikor idegen majmot láttak, megtámadták. A párzóképes nőstényeket általában nem bántották, csak ijesztgették, de a szoptatós anyákat már megverték. A megtámadottak hangosan kiáltoztak segítségért, s a csapattársak jöttek is, mire a támadók rendszerint elfutottak.

A csoporton belüli konfliktusok egyáltalán nem szelídebbek, mint a csoportok közötti harc: az egyik csoportban például közös erővel megölték az egyik fiatal hímet, tehát a pókmajmok is képesek a közös gyilkosságra.