Hősök trónfosztása

A felnőttek és a gyerekek közötti fő különbség sokáig az volt, hogy a gyerekeket gyengének és önállótlannak tekintették, a felnőtteket pedig erősnek és függetlennek. Ezen a megingathatatlan hiten alapult a szülői tekintély. Az elmúlt két évtizedben viszont a felnőttek és a gyerekek közötti távolság, már ami a szülők viszonylagos tekintélyét és hatalmát illeti, jelentősen csökkent. Mi az oka annak, hogy ez a változás éppen ebben az időszakban következett be?

A gyerekek szemében a szülők tekintélyét azok az elmúlt tizenöt-húsz évben végbement politikai és társadalmi változások ásták alá, amelyek a hivatalban lévő kormányok jóakarata iránti társadalmi méretű bizalomvesztést is okozták. A kormányok, tele ígéretekkel, jöttek és mentek, Kánaánról (illetve a svájci modellről) szőttek mesét, papoltak az egyszerű embereknek, miközben különböző megvesztegetési botrányoktól volt hangos a média. Szüleik reakciói és megjegyzései által a gyerekek felismerték, hogy a felnőttek sem mindig méltóak a tiszteletre – hogy trágár szavakat használnak, hogy hazudnak, csalnak, vagyis úgy viselkednek, mint ahogy gyakran szívük szerint ők is viselkednének, ha a felnőttek által fölállított tilalmi táblák nem akadályoznák meg őket ebben – a felnőttek világáról és főként a szüleikről alkotott képük fokozatosan kezdett a gyanakvás és a tiszteletmegvonás irányában elmozdulni.

A pontosabb érthetőség kedvéért következzék egy anyuka vallomása, melynek nyomán világossá válik, hogy a tekintélyek megváltozott megítélése milyen módon befolyásolta őt mint szülőt:

„Sokat törtem a fejemet, hogy miért volt az én gyermekkorom olyan egyszerű, és miért van anynyi buktató a gyermekeim életében. Egy sereg dolog ugyanolyan ma is, mint amilyen az én gyermekkoromban volt. A férjemmel jól megvagyunk, a család együtt van, anyagi gondjaink nincsenek, de azért annyira nem megy jól, hogy elkényeztessük a gyerekeket. Aztán egy nap véletlenül a kezembe került egy történelmi tárgyú könyv, mely Kossuth érdemeit és személyének nagyságát mint példát emelte ki. Ahogy az apám érzett Kossuth iránt, ugyanúgy éreztünk mi is a szüleink iránt. Fölöttünk állónak éreztük őket, olyanoknak, akik tudják, hogy mit miért csinálnak, a javunkat akarják, és mindig helyesen döntenek. Tudom, hogy az én két gyermekem nem érez ugyanígy irántunk, mint ahogy mi, szülők sem érzünk így politikusaink és a kormány iránt. Rájöttem, hogy a gyerekeim nem ismerik a bizalomnak és hitnek ezt a fajta érzését, mert mi, felnőttek sem tudjuk már, mi az, bízni egy tekintélyben. Ezért képtelenek is vagyunk azzal a magabiztossággal és tekintélyt parancsoló módon bánni a gyerekeinkkel, amely ugyanolyan egyszerűvé tenné az életüket, mint amilyen egykoron a miénk volt.”