Hol van az Isten?

Ige: „Azt gondolja magában a bolond, hogy nincs Isten! Romlottak és utálatosak tetteik, senki sem tesz jót. Isten letekint a mennyből az emberekre, hogy lássa, van-e köztük értelmes, aki keresi az Istent? (...) Nem tudják a gonosztevők, akik úgy eszik népemet, ahogy a kenyeret eszik, de Istenhez nem kiáltanak, hogy majd egyszer igen megrettennek, akik addig nem rettegtek! (...) Bárcsak eljönne a Sionról Izráel szabadulása! (Zsoltárok könyve 53, 2–7.)

Zsenge gyermekkorom nagy fölfedezése volt az énekes zsoltáros könyv lapozgatása közben, hogy a kilences után a tizenegyes következik, és ez még másik két helyen megismétlődött. Aztán édesapám megpróbálta az én szintemen elmagyarázni, hogy a kommunista cenzornak nem tetszett annak a néhány éneknek a szövege, ezért kihúzta azokat, amelyekben az istentelenek dölyfösségéről, a templomok fölgyújtásáról panaszkodik Istennek a zsoltáros. Ki kellett maradnia annak az éneknek is, amelyben a Magyarország szó szerepelt, mert hát ez akkor éppen Csehszlovákia volt. Tanulságos, hogy azóta már sem az a nagyhatalmú cenzor, sem az a Csehszlovákia nincs meg! ĺgy múlik el a világ dicsősége – mondja a latin közmondás. Pedig ők az istentagadást megpróbálták tudományos szinten művelni, és ezt a „tudományos ateizmust” mindenkibe belesulykolni. Oly pimaszul, hogy nekünk a teológián is kötelező tantárgy volt, természetesen külső előadóval, és végeredményében nem sok sikerrel. Nem vették tudomásul azt az egyszerű bizonyítási szabályt, hogy valaminek a nemlétét bizonyítani csupán egy meghatározott rendszeren belül, bizonyos korlátok közt lehetséges. „Nem is lehet csodálni” – mondaná Petőfi, hisz a rendszerük is meg a gondolkodásuk is korlátozott volt.

Annál figyelemre méltóbb, hogy egy ilyen éles szemű cenzor kétszer is elnézte az istentagadást mindjárt az első sorában bolondságnak tituláló zsoltárt. Vagy esetleg az az egyedi eset kápráztatta el, hogy ez a zsoltár szinte szó szerint kétszer megismétlődik a 14. és az 53. szám alatt. Ez ma már valószínű kideríthetetlen, de nem is fontos. Itt maradt számunkra a zsoltár, és annak minden tanulsága. Az sem szorul különösebb bizonyításra, hogy a kapitalizmustól a kapitalizmusig a legbonyolultabb út éppen a szocializmuson keresztül vezetett, csupán az kétséges, hogy ez a „kis kitérő” mekkora lemaradást eredményezett, és meddig isszuk még keserű levét? Még egy fontos dolog válik nyilvánvalóvá e zsoltár kapcsán, mégpedig az, hogy az istentagadás egyáltalán nem új keletű dolog, és nem is a 19. vagy a 20. század vívmánya. Az elméleti ateizmus talán, de a zsoltáros számára nem ez jelenti az igazi veszélyt. Mert a kommunista ideológusok „túlbuzgóságánál” sokkal veszélyesebb az a gyakorlati ateizmus, istentelenség, amely jobban burjánzik, mint valaha. A Hitetőnek az az ördögi sugallata, amellyel belénk oltja és elhiteti, hogy nem kell az Istennel foglalkozni. Csak az számít, ami most van, amit most megszerezhetsz és élvezhetsz. Ami pillanatnyilag profitot termel, mindegy, milyen áron vagy kin keresztül. Az erkölcs pedig teljesen az én, az „ego” értékrendjének vagy kívánságának függvénye. A többi meg nem érdekes, csökevény és túlhaladott. „Akik úgy eszik népemet, mint a kenyeret eszik” – panaszkodik a zsoltáros. Mert az a tied, amit megeszel, ezért fogyassz minél többet! A jelszó a konzum, a tárgya pedig a mobiltelefontól a szeretőig bármi. Hogy van-e Isten, vagy nincs, az meg egyáltalán nem kérdés. Lyukad az ózon? Szennyeződik a környezetem, én is egyre sárosabb leszek? Majd csak lesz valahogy!

„Isten letekint a mennyből, hogy lássa.” Letekintett Káinra, letekintett Bábelre is és a hitvallás szerint még egyszer eljön ítélni élőket és holtakat, hogy igen megrettenjenek, „akik addig nem rettegtek”. De mi már tudjuk, hogy eljött Sionból a Szabadító, aki azt mondta, hogy Ő az út, az igazság és az élet.

A szerző református lelkész