Hol a stószi mérce? Fábry Zoltán halálának 50. évfordulóján

A hírről egyik barátom leveléből értesültem, egy másik pedig később mesélte el, mint jutott el autóstoppal Stószra, az író temetésére, melyre bár esős időben került sor, a gyászszertartás idejére kisütött a nap, a temető fölött pedig állítólag megjelent a szivárvány. Azóta a Csehszlovák Néphadsereg szenici tüzéreivel, sőt az egész Csehszlovákiával a múlté, a barátom is halott már, s a múlté Fábry Zoltán is, életünk egét pedig egyre ritkábban díszíti szivárvány.

Fábry Zoltán a múlté?

Épp a minap olvastam egy régebbi interjút erdélyi íróbarátommal, aki arról beszélt, milyen fontos igazodási pont volt számára annak idején Stósz és írója. De egy másik erdélyi nemzedéktársam hajdani könyve is a kezembe akadt, benne ma is figyelemre méltó esszéjével Fábryról. Idősebb erdélyi barátom 2006-ban pedig arról írt, ha az Európai Unió megszervezne egy összeurópai méretű tanácskozást a nemzeti kisebbségek helyzetéről, e „virtuális kerekasztalt” „Stószon kellene felállítani, Fábry Zoltán emlékházában”. S a kolozsvári Korunkban két további összefoglalót is olvashattam róla azóta… Akiről, jellemző módon s újfent a 2000-es években a német Eve-Marie Kallen is elismeréssel szólt, összevetve Márai Sándor és Fábry Zoltán ellenkező irányokba futó életútját, mondván, hogy „Hosszú időre háttérbe szorították és elfelejtették Márai Sándort Magyarországon, most ugyanez történik Fábryval. Citoyenként és egy bizonyos felsőbbséggel fordult el Márai proletarizálódó szülőföldjétől… Most, az Európa-szerte bekövetkező rendszer- és hangulatváltozással gondolatvilága hirtelen sokkal jobban illik az uralkodó szellemi klímához, mint Fábry műve, akinek a »kisemberek« humanisztikus szocializmusa iránti elköteleződése […] most zavaró”. S a hamburgi szerkesztő következtetése: „Ha Márai… nem vándorol el hazájából…, hogy Nyugaton keresse a szellemi szabadság hazáját, ezzel valamennyien szegényebbek volnánk. És ha Fábry Zoltán nem tanúsít egy ezzel ellentétes mobilitást és tart ki szülőföldjén egész életében, akkor egyes kulturális nyomok már bizonyosan eltűntek volna Kassa környékéről.” Akiről ugyanígy természetesen Délvidéken, az egykori Jugoszláviában is születtek ma is megszívlelendő írások, magyarországi hívei elismerő megnyilatkozásairól nem is szólva. Melyek már akkor, az 1960-as években a szlovákiai magyarságról is tudósítottak, amikor a magyarság s a magyar irodalom különböző részei még egymástól elszigetelten és egymásról vajmi keveset tudhatva, a szocialista tábor különböző gettóiba zárva próbáltak létezni, miközben Magyarországon a hivatalos (irodalom)politika tudomást sem vett róluk, s csak nagyon kevesek és nagy akadályokat leküzdve tekintettek a határon túlra. Mert ha innen nézem, Fábry már az 1960–1970-es évek fordulóján a magyar irodalom – s nem túlzás azt mondani: a magyarság – egészét jelképezte, amikor ez az egész az irodalmi és olvasói közvélemény előtt még nem létezett, illetve ismeretlen volt. Mi több, azt is mondhatnók, az első volt, akinek személyén keresztül fény vetült a (cseh)szlovákiai magyarságra és irodalmára, akinek köszönhetően később ez utóbbi is lassan-lassan bekapcsolódhatott a magyar irodalom egyetemének folyamataiba.  

Mára azonban Fábry Zoltán, az író körül Szlovákiában – senki sem próféta hazájában? – nagy a csend s a hallgatás (amin az egykori Fábry Zoltán Irodalmi Napokból évtizede „közéleti napokká” átszervezett, eredeti jelentőségét s jelentését vesztett rendezvény sem tud változtatni, s eltért már az alapítói szándéktól a Fábry Zoltán-díj is). Írónk a szlovákiai magyarság irodalmi emlékezetében – főleg az utóbbi évtizedek paradigmaváltásai és kánonmódosulásai következtében – egyre hátrébb sorolódott, s neve az 1989-es rendszerváltás után született, illetve felnőtt nemzedékek számára már alig mond valamit (ha mond egyáltalán bármit). Hol a hajdan oly legendás stószi mérce már? Mai szemmel, mindennek okát adhatják a művei egy részét legalábbis problematikussá tevő világnézeti-ideológiai ballasztok is (mint ezt főleg Hizsnyai Zoltán pamfletsorozata is bizonyítani igyekezett 1991–1992-ben). Ugyanekkor az is kétségtelen, hogy – irodalomtörténeti összefüggéseik, közösségi vonatkozásaik révén – az életművének súlyt adó értékek és minőségek napjainkban sem hagyhatók figyelmen kívül. Mert igaz, hogy egy zsákutcákkal teli kor részeseként élete és életműve sem mentes az ellentmondásoktól, ettől azonban még tény marad, hogy fél évszázadon keresztül a (cseh)szlovákiai magyarság és irodalma, írásbelisége viszonyítási pontja tudott lenni és maradni. Akinek például legismertebb műve, A vádlott megszólal című, a második világháború végével a nemzetállam erőszakos megteremtését elhatározó Csehszlovákiában a magyarok teljes jogfosztása, deportálása és kitelepítése ellen tiltakozó, a „cseh és szlovák értelmiségnek” címzett megrázó emlékirata 1946 tavaszán olyan emberi-írói teljesítmény volt, mely megírása után háromnegyed évszázaddal is kikerülhetetlen értéknek látszik.

Fábry kiindulópontja itt egyszerű: bár a második világháború 1945-ben befejeződött, „a fasizmus valóságfertőzése” Csehszlovákiában ezt követően sem ért véget („a fasizmus kitenyésztette hatalmi kizárólagosság, a faji tekintetnélküliség itt él velünk, köztünk”), ami azonnali tiltakozásra késztetette, elítélve Európa fasiszta államokra és antifasiszta népekre való felosztásának politikáját. (Ez utóbbi kategóriába kerültek például a románok és a szlovákok is, holott a háborúban mindkét ország a németek oldalán harcolt.) Ő azonban, magyarként, függetlenül attól, milyen magatartást tanúsított a háborús esztendőkben, a legyőzöttek közé taszíttatott, s most „A legmélyebb megalázottság fokáról, nyelvfosztottan, szóbénítottan”, „egy elnémított nyelv”, egy „Istentől, mindenkitől elhagyott kisebbség” nevében a „szellem szabad embereihez”: írókhoz és írástudókhoz fordul tiltakozásával. Majd a két világháború közti időket, a kisebbségi lét két évtizedét idézte, amikor a hazát vesztett csehszlovákiai magyarok új nemzedékei döntően a keresztény és az európai értékek mellett tették le voksukat, s egy „új patriotizmus”: az európaiság „megszállottjai” lettek, akiket képtelenség a Köztársaság „fasiszta okkupációjáért” okolni. Az 1939-es „államrobbantás” ugyanis a „németek és szlovákok közös bűne” volt, miközben a szlovákiai magyarság egészében „immúnis maradt a hitlerizmus fertőzéseivel szemben”. (Aminek abban is bizonyságát látja, hogy egyedül politikai vezetője, Esterházy János nem szavazta meg a szlovák parlamentben a zsidótörvényt.) Fábry a tények erejével, „se jobbra, se balra nem tekintgető” logikával érvel (Koncsol László): számokkal, adatokkal, idézetekkel, állásfoglalásokkal, dokumentumokkal, s a magyarellenes gyűlölködés szlovák és cseh megnyilvánulásaival, ez újabb „barbarizmus” szenvedélyes analízisével mutat rá a humanizmus ismételt csődjére.

S bár mint az 1989 után lehetővé vált kutatások fölfedték, Fábry „ellen-vádirata” (Turczel Lajos) egy kiterjedt, 1945–1948 közti csehszlovákiai magyar értelmiségi ellenállás és emlékirat-irodalom részét képezi, mely méltán tartozik ennek legkiemelkedőbb darabjai közé. Köztudomású azonban, hogy írónk e nagy lélegzetű, szenvedélyes „nemzetiségi apológiája” (Koncsol László), „traumatizált tudattal és sebzett lélekkel” írt „filippikája” (Gáll Ernő) – melyet „a nemzettudat, nemzeti önérzet sérelme váltott ki” belőle (Fónod Zoltán) – sokáig csak kéziratban létezhetett, s csupán sokszorosított formában terjedhetett. Végül a pozsonyi Irodalmi Szemle 1968-ban találta megfelelőnek a belpolitikai légkört a közzétételére. S bár a folyóirat eredetileg az októberi számában tervezte közölni, első részére végül már szeptemberben sort tudtak keríteni – amiről az akkori szerkesztő, Tőzsér Árpád levélben értesítette Fábryt, hozzájárulását kérve a dokumentum „kettészakításához”, hiszen: „minél előbb közöljük, annál jobb”, mivel „Közben […] megváltozhat a helyzet”. Ez pedig az ország augusztus 20-i szovjet megszállásával be is következett, ami viszont a második rész megjelenését tette bizonytalanná. Végül megjelenhetett az is, ahogy Duba Gyula írta, egy olyan időben, „amikor a történelem és a valóság furcsa összjátéka folytán, nemzetiségi tudatunk formálásában nagyobb szerepe lehet, mint bármikor”. És Függelékként bekerülhetett még az író az évi tanulmánykötetébe, a fogadtatása szerint „legkiegyensúlyozottabb” művébe, a Stószi délelőttökbe is. Viszont, leszámítva a budapesti Kritika 1981-es, a szlovák fél tiltakozását kiváltó közlését, egészen a rendszerváltásig kellett várni annak újabb, 1992-es szlovákiai megjelenésére.  

A vádlott megszólal Fábry pályájának középponti műve; a történelmi kiábrándulások és csalódások sokkjától szenvedő író számvetése korával s önmagával. Amelynek méltatói mindenekelőtt Fábry igazságkereső szenvedélyét, belső izzású lírától fűtött nyelvezetét, „expresszív jellegű mitológiájára” épülő gondolatiságát (Bori Imre), filozófiai és morális vonatkozásait emelték ki. Görömbei András a mű „nemzetiségi önismeretet tudatosító-bővítő és magatartásmodellt sugalmazó” jelentőségét hangsúlyozta, ama szerepét, melyet „a bűnhődés következtében kialakuló bűnösségtudat, káros kisebbrendűség-tudat kialakulása ellenében” betöltött, míg Duba Gyula a „szellemi túlélés” eszközének minősítette. De A vádlott megszólal nemcsak kisebbségtörténeti megközelítésben olvasható, hiszen az „egyetemes magyar múltnak” is az „egyik legdrámaibb dokumentuma” (Koncsol László), mely ugyan „a szó többféle értelmében is kisebbségi eredetű, de semmilyen értelemben sem kisebbségi érvényű”, mert „a történelmi többség igazát hirdette” (B. Nagy László). Ilyképpen ez emlékirat a 20. századi magyar vitairodalomnak is fontos, a személyiség integritását védelmező, személyiség és szerep nagyfokú belső koherenciáját tanúsító alkotása.

Az azonban már csupán közvetlenül a rendszerváltás előtt vált ismertté, hogy e memorandum (alap)anyaga szerves részét képezi Fábry Üresjárat című, az 1945–1948 közötti időszakon átívelő, 1991-ben megjelenhetett naplójának, mely egyúttal tovább is írja azt, lévén hogy az 1946. május 1-jével zárul az egyik, míg 1948 tavaszán a másik. Ugyanekkor az Üresjárat második fele minőségi-szemléleti váltás is A vádlott megszólalhoz képest. Míg ugyanis a napló első része túlnyomóan egy „egzisztenciális válságba lökött” nemzeti kisebbség érdekében mondott, s a memorandumban kicsúcsosodott védőbeszéd, addig a későbbi lapok már egy minden mást háttérbe szorító vádbeszédek a szovjet típusú kommunizmus – és terjeszkedése – ellen.

Fábry egyébként is – életműve rá a bizonyíték – szinte kizárólagosan egy-műfajú és egy-lényegű író, akinek egy tőről fakadó írásai szóljanak bármiről, bizonyos értelemben mindig önreflexióknak (is) tekinthetők. S tulajdonképpen ez a magas fokú önreflektáltság az a kohéziós erő, amely belső korszakhatárai, törésvonalai, fordulópontjai ellenére életművét egységessé, szinte egyetlen „végtelenített művé” teszi. Melyen belül A vádlott megszólal és az Üresjárat 1945–1948 – kiegészítve néhány egyéb nagy horderejű, apologetikus indíttatású, bár későbbi keletű írásával (Vallomás a rokonságról és az akadályokról; A magyar kisebbség nyomorúsága és nagysága; Rang és hűség) – egy 1945-tel kezdődő, s haláláig tartó korszak ideológiakritikai analíziseként, egy írói pálya belső eszmetörténeti fordulatot hozó, ha a mindennapi írói gyakorlatban nem is egyforma következetességgel vállalt megvilágosodásaként, az elveszett illúziók (tény)„regényeként” is olvasható.

Fábry Zoltán 1945 után egészen a rendszerváltásig a szlovákiai magyarság önazonosságának egyik legfontosabb alkotóeleme, igazodási pontja s alkalmasint önigazolása is, aminek jelentősége utólag sem vitatható. Más kérdés, hogy 1989 után, de különösen a 2000-s évektől a szlovákiai magyarságnak olyan új kihívásokkal kell szembenéznie, amelyek már új, Fábryéitól eltérő válaszokat is megkívánnak tőle... De lemondani róla és megtagadni, elvetni örökségét kétségtelen szűklátókörűségre is vall(hat)...