Hogyan jutott fel Marián Vajda a csúcsra?

A világ egyik legjobb teniszezőjének nemcsak edzőre és edzőpartnerre volt szüksége, aki ismeri a játékát, s folytonosan tanácsokkal látja el, hogyan lehet az még jobb, tökéletesebb, hanem amolyan pótapa és bizalmas is kellett. Ezért úgy óhajtotta, hogy a mestere legyen mellette, ami óriási terhet rakott Vajda vállára. Ez ugyan nem róható fel a szerb világelsőnek, érthetően teljes komfortzónát akart teremteni maga körül, hogy maximális teljesítményt tudjon nyújtani, s ehhez az is kellett, hogy bármi adódjon szerte a világban tornákon bolyongva, kéznél legyen az az ember, akiben megbízik. Legyen kivel megbeszélnie, megoldania az adódó helyzeteket, problémákat. Vajda felvállalta, s teljes mértékben mellette állt. Hiszen neki, a trénernek is az volt az érdeke, hogy védence egyre sikeresebben meneteljen. Föl, följebb – a csúcsok csúcsára. 

Amit felvállalt, teljesítette. Sőt, nyilván alaposan túlszárnyalta a tervet, mert amikor elvállalta a feladatot, bármennyire merész célokkal tette azt már akkor, nem hi(he)tte, hogy az lesz belőle, ami lett. Hogy Novak Djokovics neve mellett mára 22 Grand Slam-győzelem áll a nagykönyvben (s nem biztos, hogy ezzel már befejezte!). Idén Melbourne-ben, ahol Novak 2008-ban első győzelmét aratta a nagy négyek nyitányán, befogta a nagy trió másik tagját, Rafael Nadalt, s lett újra világelső, ami 2011-ben sikerült neki Vajda irányításával. S azt sem hitte volna, hogy a 22 nagy győzelemből húsz mellett ott lesz majd a bejegyzés, hogy ezeket egykori edzőjével, Vajdával az oldalán szerezte. S arra sem gondolt, hogy tanítványa 35 évesen újra a világ élére verekszi magát, hogy idén március elején újabb rekordot döntsön 378 héttel a világ élén.

Novakot senki sem ismeri jobban Vajdánál. 2006 és 2021 között, kisebb szünettel, 15 éven át éltek „párban”, együtt kapaszkodtak fel a magasba. Novak játékosként, Vajda edzőként: utóbbit elismerte 140 kollégája szerte a világon, amiért hat esztendeje Londonban átvehette az Év edzője címet. Bár amikor 2018-ban néhány hónapnyi válást követően – miközben Djokovics hatalmasat zuhant a világranglistán – visszatértek egymáshoz, Nole négy héttel később még türelmetlenkedett, hogy csak a 22.helyen áll. Vajda azzal hallgattatta el, hogy „nem vagyok varázsló”. Pedig az lett. Wimbledon főpróbáján, a londoni Queensben döntős, majd a tenisz Mekkájában, a szent füvön Djokovics immár negyedszer emelte feje fölé a trófeát. S utána töretlenül folytatódott kettejük nagy menetelése, ami tavaly ért véget. „A döntés már a tokiói olimpia utáni hónapokban érett, a három Grand Slam-győzelmet követően július végén valami már sántított, s a US Openen, ahol egyetlen lépés hiányzott, hogy megszerezze a karrier Grand Slamet. Erre már nem volt ereje, mert sokat kiadott magából az olimpián, az ottani balsiker fizikálisan és lelkileg is rengeteg erőt vett el tőle. Megértem, hogy ő mindenáron aranyérmet akart szerezni Szerbiának, de én nem lelkesedtem az ötkarikás részvételért, túl zsúfolt volt a naptár, kevés idő maradt a felkészülésre” – véli az edző.  Míg ő járta a világot, felnőttek a lányai, unokái születtek.  „Ideje, hogy élvezzem őket, mert nagyon hiányoztak” – vallotta be a beszélgetésünk során. S azt is, hogy nemcsak a szűkebb család, hanem a testvérei is. Két fiú és egy lány. Mert ők mindig egy összetartó, nagy család voltak. A nagy nyilvánosság előtt csak a fiúk ismertek: a legidősebb, Jozef Vajda népszerű színész, ő a „főnök” s a komédiások között pedig a legjobb teniszező. A másik fiú, Peter, a legnyugodtabb, szintén a tenisz révén vált híressé, ifikorban ráadásul két évig ő edzette az öccsét. A világhírű öcskös töredelmesen bevallja, hogy Peter módszereiből később előszeretettel merített ötletet, s azt is, hogy nagyon sokat tanult tőle. Peter egy ideig a szlovák női Fed-kupa-csapat kapitánya volt, a lánya, Petra viszont nagybátyjához hasonlóan színészként remekel. Marián volt a vakarék, mindenki őt kényeztette. Az egyetlen lány, Lýdia, aki második a sorban, orvos. Három vonal – orvosi, művészi és sportos (pontosabban tenisz) – domináns a családban, sok átmenettel. Mariánék édesapja a nemőci fürdővároskában volt orvos, az ő családja viszont csupa muzsikusból állt, a nagyapa zenekarával Budapesten és Magyarországon zenélt. Erről és sok minden másról esett szó a március végén 58. születésnapját ünneplő sikeredzővel folytatott beszélgetésünk során.

Nyugalomra vágytál ennyi év után. Ez volt az oka, hogy amikor tavaly megváltál Novaktól, nem vállaltál top 10-es játékost. Pedig kaptál ajánlatot. Nem is egyet...

Miután publikus lett a hír, két hét leforgása alatt csaknem egy tucat ajánlat érkezett kiváló férfi és női játékosoktól, de szövetségektől is. Fontolóra vettem, de végül a hazai Alex Molčan mellett döntöttem, és a Játssz teniszt, Szlovákia projektbe is aktívan bekapcsolódom, kellenek a tehetségek, fel kell rázni a hazai teniszt. Így otthon maradhatok, és többet lehetek a családdal. Van három unokám, kényelemre vágyom...

Teljes kényelem ugyan nem lesz, ez nálad elképzelhetetlen, de az előzővel szemben összehasonlíthatatlanul nyugodtabb lesz valamivel az életed. Hiszen mielőtt Djokoviccsal kezdtél dolgozni, már edzősködtél, s előtte játékosként is jártad a világot.

Játékosként legjobb helyezésem a 34. hely volt az ATP-világranglistán, két tornát nyertem, 1987-ben Prágában, 1988-ban pedig Genfben. Azután, hogy befejeztem profi pályafutásomat, Dominik Hrbatýval kezdtem dolgozni, aki 2004-ben 12. volt a világon. Másfél hónapot szerződés nélkül működtünk, tisztában akartam lenni azzal, milyen feladatok várnak rám. Dominikkal jól ment a munka, ő maga besegített rendkívüli szorgalmával. Volt úgy, hogy negyven fokos hőségben egész nap edzettünk kinn a pályán. Nem kellett őt nógatni, csak finomítani a játékán. Ahogy telt az idő, egyre jobban belevetettem magam az edzői munkába, s visszajelzésként éreztem, hogy működik a dolog, az eredmények egyre jobbak lettek, s csaknem hat évig dolgoztunk együtt. Közben a szlovák Davis-kupa-csapat kapitánya is voltam. Így kaptam meg én az edzői „bélyeget”.

Hrbatýval hat év után véget ért a közös út, utána két és fél évig az 1998-ban ATP-ranglistán 6. helyezett Karol Kučerával dolgoztál. Azután lépett az életedbe Novak Djokovics.

Néhány hónapig Henrieta Nagyovát is edzettem, majd a Nemzeti Teniszközpontban négy tehetséges lányt, és kineveztek a Fed-kupa-csapat kapitányává, de nem sikerült a legjobb nyolc közé jutnunk. 2006-ban próbáltam saját lábamra állni, és külföldön vagy Szlovákiában megalapítani egy teniszakadémiát. Ez háromnegyed évig működött is, de a családom nem nézte jó szemmel, hogy folyton úton vagyok, s nem foglalkozom eleget a két lányommal – akkoriban őket is edzettem –, az egészet nehéz volt egyeztetni.

Az álmod szertefoszlott, de jött egy szebb, s ezzel egy újabb, nagyobb, ami viszont azzal járt, hogy még többet leszel távol a családtól, még nagyobb terhet raknak a válladra.

Hát igen, mint mondtam, soha nem tudja az ember, mit ad vissza az élet. 2006 júniusában, amikor Németországból épp hazafelé tartottam, felhívott Djokovics ügynöksége azzal a javaslattal, hogy jöjjek Párizsba, s nézzem meg valami Novak Djokovics játékát. Előbb azt válaszoltam, hogy nem megy, más kötelességem van, de hazaérve elmondtam a családnak, hogy milyen ajánlatot kaptam. Erre az akkor tizenegy éves Natália lányom, aki teljesen bele volt bolondulva a teniszbe, sikítozott örömében, hogy „menjünk a Roland Garros-ra”. Így kezdődött… Párizsban egy ideig tesztelgettük Novakkal, hogy illünk-e egymáshoz, hogy elfogadható-e számomra a fegyelme, a szokásai, a hozzáállása, van-e, lesz-e értelme a közös munkának. A Novakot és az öccseit – akkor már Marko és Djordje is játszott – aktívan támogató belgrádi szülőkkel folytatott beszélgetést követően találkoztunk, s megegyeztünk, hogy öt hét után újra leülünk, és megbeszéljük a dolgokat. Abban az időben Novak a 70. helyről lépegetett előbbre, amikor hozzám került, 44. volt a világranglistán, majd megnyerte az első ATP-tornát, s döntős volt Umagban. Szépen haladtunk előre, s így létrejött a 15 éven át tartó együttműködésünk.

Ami nyilván nem volt mindig egyszerű. Hogy sikerült mindjárt az elején megszelídíteni Novak heves balkáni vérmérsékletét, lezser megnyilvánulásait, amelyek tőled nagyon távol álltak?

Én magam is emocionális vagyok... Ami a teniszhez való viszonyomat illeti, mindig szerettem kísérletezni, s egyszer csak valami mással álltam szemben. Ebből a szemszögből igyekeztem megközelíteni, persze a kezdet sok furcsa helyzetet szült. Bár szláv mentalitásunkban volt azért sok közös is, az én edzéssel kapcsolatos elképzelésem más volt, mint Novaké. Igaz, próbáltam őt is megérteni, de hiányoltam a nagyobb fegyelmet, az edzésmunka mennyiségét, a jobb erőnlétet. Abban az időben sokat volt sérült, próbáltam belelátni, hogy mi legyen a legjobb teendő. Folyamatosan sikerült elfogadtatni vele az általam kidolgozott edzés- és felkészülési tervet, s hála rendkívüli tehetségének, rendre-másra nyerte a mérkőzéseket, lépegetett előre a ranglistán. Így könnyebb volt elfogadni érzelmi kitöréseit is. Természetesen megvoltak a maga rossz szokásai, a meccseken nem volt eléggé koncentrált, néha a negatív emóciók rossz irányba terelték, s nem úgy játszotta végig a mérkőzéseket, ahogy azt én elképzeltem, de ő maga is igyekezett ezeken változtatni. Közös erővel sikerült is, s bár eltartott egy ideig, eljutottunk oda, hogy Grand Slam-tornákat nyert, világelső lett. Nem volt könnyű, óriási volt a kihívás, de sikerült! Azzal a tízéves tapasztalattal a hátam mögött, amit 1996-tól 2006-ig összegyűjtöttem, tanultam, már tudtam, hogy mit tegyek. Novaknak nemcsak edzőre volt szüksége, de pótcsaládra is. Közel álltunk egymáshoz, megbíztunk egymásban olyan dolgokban is, amiket nyíltan ki kellett mondani. Olyat is elmondott nekem, amit egyébként csak a szüleivel közölt. Ezzel sikerült elérni, hogy jól érezze magát a pályán, megteremteni a kényelem és a kihívás közötti egyensúlyt.

Azért ez nem ment egyik napról a másikra.

Eleinte kezdetlegesen mentek a dolgok, de fokozatosan összeállt egy csapat. Számomra szinte hihetetlen, hogy olyan hosszú ideig kibírtuk egymással, mert Novak extrém módon igényes és ambiciózus. Az egész folyamat dinamikája állandóan változott, eleinte 30–35 hetet töltöttünk együtt évente, ezt a családomnak is nehéz volt elviselni, s a feleségem megértése nélkül soha nem ment volna. A siker nagyon erős mágnes volt, bevallom, néha túlságosan is hatalmába kerített, s megkönnyebbültem, amikor Goran Ivanisevics vagy Boris Becker bekerült a csapatba, hogy a teher nem csak az én vállamat húzza.

Bizony, mert a súlya sziklaként nehezedett rád, egyre hatalmasabb sziklaként. Novak nyomában, és vele együtt a tiédben is, állandóan ott volt a bulvársajtó, hogy kiszaglásszon valamit. Mégis aránylag ép bőrrel sikerült megúsznotok. Valóban nem voltak konfliktusok?

Volt belőlük jócskán! Néha olyan balhék... hihetetlen felfogni, hogy túléltük őket. Megfogadtuk, hogy ami zárt ajtók mögött történik, az ott is marad, persze, nem képmutatással. Nole fantasztikusan megérett, mentálisan és lelkileg egyaránt. Az interjúk során is rengeteget kritizálták a kijelentéseiért, megnyilvánulásaiért, elég, ha a tavalyi Australian Opent felelevenítjük, de mindig azt mondta és mondja, amit érez. Idén Melbourne-ben már fantasztikus fogadtatásban volt része.

Elfogadta a tanácsaidat abban is, hogyan viselkedjen a sajtóval?

Ez nem az én dolgom volt, erre volt egy megbízott embere a csapatban. Persze, a mentális tanácsadók is segítettek, és Novak jó tanuló volt, gyorsan elsajátította, amit mondtak neki. Így is mindig akadtak a médiában, akik előhalásztak ellentmondásos dolgokat, de ezeket megtanulta kezelni.