Hogyan alakult ki a vendéglátás?

Ősi társadalmakban joga csak a közösséghez tartozó szabadnak volt, az idegen eleve jogtalan. Mivel azonban mindenkivel megtörténhetett, hogy hazáját elhagyva, idegen földön ő maga vált idegenné, korán kialakult egy olyan gyakorlat, amely a jó szándékú, békés idegent védi. Az ősi időkben a görögöknél az idegennek be kellett lépnie egy szent templomba, hogy magát az istenek oltalma alá helyezze. Ezután tüzet, vizet s egy éjszakára szállást biztosítottak számára, s megmutatták neki az utat. Megszületett a vendégjog: az idegen egy-egy polgár vagy az egész törzs – illetve az uralkodó – oltalmában állt. Vendégbarátságok alakultak ki, melyek apáról fiúra szálltak, s ezt megszegni nagy bűnnek számított. Ez volt az antik görögök idegenkedvelése.

Rómában az idegennek kezdetben semmi joga nem volt. A hostis szó idegent, de ellenséget is jelent. A városállamból kialakult birodalom léte kezdetén valóban ellenségekkel volt körülvéve. Nem maradhatott volna fenn azonban, ha szövetségeseket, barátokat nem biztosít magának. A magánéletre is kiterjedt ez a barátkeresés; vendégbarátságok alakultak ki Rómában is, amelyek érvényessége az utódokra is átszállt. Az atyai barát és vendég, a „paternus amicus et hospes” mindig nagy becsben állt. Hogy pedig a második generációs, soha nem látott vendég barát igazolni tudja magát házigazdái előtt, vendégbaráti jelvényeket, rendesen fatáblácskákat adtak egymásnak.

A homéroszi kor még nem ismeri a vendéglőt, de a forgalom növekedésével a vendégbarátság elégtelennek bizonyult, különösen olyan városokban, ahová az idegenek valamilyen okból tömegesen érkeztek. Például az olimpiai játékokra. Ilyen helyeken vendéglők és szállások alakultak ki, ezeket vagy a községek tartották fenn, vagy magánosok.

A vendégbarátságból így lett lassanként vendéglátóipar. A római birodalomban is sorra létesültek a jobb és rosszabb hírű borozók, kiskocsmák, vendéglők, fogadók. A vendégek – panaszkönyv hiányában – megjegyzéseiket a falakra karcolták. (-ern)