Hej, az oskoláját!

A kis tanítónő, akit az egyszerűség kedvéért nevezzünk Lelkes Lúciának, egész életében semmi mást nem akart csinálni, mint tanítani. Ha az oktatásra gondolt, csillogó szemű gyerkőcöket látott maga előtt, s látta saját magát is, amint az értelem magvacskáit veteményezi termékeny gyermekfejecskékbe. Ez okból elvégezte a pedagógiai főiskolát, méghozzá nem is rossz eredménnyel. Úgy vélte, most már valóra válhatnak gyermekkori álmai. Biztosra vette, hogy felkészülten állhat a csillogó szeműek elé.

– Te – mondta az egyik kollégája –, tudod, mi a szokás ilyenkor...

A naiv kis Lúcia nem tudta. A kedves kolléga, látva, hogy milyen egy ügyefogyott az új kollegina, elmagyarázta:

– A tanfelügyelőnek... egy kis hazai. Sonka, kolbász, csirke, tojás. Lehet még konyak meg házi bor. Szoktak tortát is.

Lelkes Lúcia egy ideig gondolkodott a hallottakon. Nem igazán értette, miért kell ajándékot vinnie valakinek, akivel a büdös életben nem találkozott. Aztán vállat vont. Ha kell, hát kell. Egy régi hazugsággal áltatta önmagát: nincsen ebben semmi rossz, hisz csinálják mások is. Jól megpakolta az óriási reklámszatyrot, és elzarándokolt a járási székhelyre, hogy áldozatot mutasson be a Nagyúrnak. Hej, de nehéz az a szatyor..., és nem attól az óriási sonkától. Lúcia úgy tervezi, gyorsan átadja és elmenekül. De jaj, istenem, hogy kell ezt csinálni, mit kell mondani...

A Nagyúr egy ideig hallgatta a nyögdécselő, iruló-piruló pályakezdőt, aztán átnyújtott egy kulcscsomót: – Tegye be a kocsimba.

Lelkes Lúcia kihátrál. Levánszorog a parkolóba. Úgy saccolja, az a szatyor most vagy húsz tonnát nyomhat. De hisz mások is csinálják. És hát ott vannak a csillogó szeműek... meg az értelem magvacskái, melyeknek veteményezéséhez oly erős elhivatottságot érez...

Aztán valahogy túlteszi magát az egészen. Nem dől össze a világ, ugye?

Telik-múlik az idő, s lám, itt a félév, a bizonyítványosztás ideje. Lelkes Lúciát színe elé rendeli Lakáj Lajos, ez időben az intézmény vezetője.

– Kedves kollegina, úgy látom, holmi rossz jegyeket osztogat bizonyos gyerekeknek.

– Valóban. Úgy vélem, beszélni kellene a szülőkkel. A gyerek hanyag, és...

– Úgy látom, nem értjük egymást, kedves kollegina. Annak a gyereknek kettest kell kapnia.

Lelkes Lúcia úgy véli, Lakáj úr roppant humoros ember. De az intézmény vezetője nem volt humoros. Lakáj volt.

– Kedves kollegina, maga ezt még nem értheti. A gyerek apja... – és itt áhítatos szünetet tart –, befolyásos ember...

Lúcia úgy gondolja, csak egy őrült adhat kettest olyan gyereknek, aki a szorzótáblával sincs tisztában. ĺgy gondolta, és ezt meg is mondta. Lakáj Lajos udvariasan elmagyarázza a következményeket. Ha Lelkes Lúcia dacolni merészel, a szülő feljelentést tesz ellene, és kérvényezi, hogy gyereke vizsgát tegyen egy bizonyos bizottság előtt.

– De ez a gyerek nem képes arra, hogy bármilyen vizsgán átmenjen.

– A gyerek két kérdést fog kapni. Ezeket előre megbeszéljük.

– Én ezt nem csinálom végig.

– Dehogynem. Ellenkező esetben ugyanis az ön óráira folyamatosan felsőbb szintű ellenőrzés érkezik. A legkisebb hibára is vadászni fognak. Higgye el, hogy fél éven belül kikészül.

– Szeretném beadni a felmondásomat.

– Megteheti, de ebben az esetben ön a járás határain belül pedagógiai munkát nem kap.

Lelkes Lúcia kicsit pityereg a vécében, nem sokat. Mindjárt órája van, várják a csillogó szeműek. Kicsivel később informálódik néhány kollégájánál. A szülő feljelenthet. A szülő kérheti gyereke vizsgáztatását. A vizsga nevetségesen és arcátlanul formális, talán még a viccbeli szőke nő is megcsinálná, feltéve persze, ha megvannak a megfelelő összeköttetései.

Az iskolában közben zajlik az élet. Egy kislány haját felgyújtják, amilyen kis csintalanok ezek a nebulók. Egy másik kis csintalan betörést követ el a saját iskolájába, iskolatársát kékre-zöldre veri, mert ő az erős, akinek már saját ügyvédje van, bizony. Egy felső tagozatos társaság fix pénzösszeg fizetésére kényszeríti a megfélemlített alsó tagozatosokat, a vécében gumióvszereket söpör össze a takarító néni, részeg szülők terrorizálják a tanárokat. A nagyra nőtt, úgynevezett hátrányos helyzetű gyerekek, akik bokszerrel, láncokkal, valamint egyéb ütő-, vágó- és szúrófegyverekkel járnak iskolába, ráborítják az asztalt a tanárra, leköpik, a buszmegállóban trágár szavakat kiáltoznak utána, veréssel fenyegetik.

Minderre fátyol borul, mert beszól a befolyásos szülő, vagy mert a szülő oly naiv, hogy mindent elhisz saját gyerekének, vagy mert, végső esetben, nehogy már csorba essék az iskola jó hírén. Összefoglalva, mert így kényelmes.

Lelkes Lúcia, nevét meghazudtolva, már nem olyannyira lelkes. Nem minden gyerekszem oly ártatlanul csillogó, mint először hitte. Olykor eszébe jut, pályát kellene változtatnia. Olykor úgy gondolja, a legdurvább munkahelyen is több emberi megértéssel, nyíltsággal és segítőkészséggel találkozni, mint diplomás emberek gyülekezetében.

Menjen? Azok miatt a szülők miatt, akik sértett hiúságukban eszméletlen jegyeket követelnek okosnak hitt csemetéjüknek? A Lakáj Lajosok miatt, akik múlandó dolgokért árulnak bizonyítványt? A szekértáborokba verődött, elbarikádolt, idejük jelentékeny részét szélmalomharcra pazarló kollégák miatt, akik közül néhányan ráadásul rossz lelkiismerettel próbálják nem észrevenni: valaki mégiscsak megpróbál gumigerinc nélkül élni?

Maradjon? A csillogó szeműek miatt? A halvány remény és hit miatt abban, hogy az értelem magvacskáit veteményezni jó és helyes dolog? Vagy mert másutt se jobb?

Menjen?

Maradjon?