Hawking: kerekesszékből a kozmoszba

Daniel Bennett szerkesztő egy másik különc tudóstól, Albert Einsteintől kölcsönzött idézettel jellemezte Hawkingot: „Ha valóban van valamilyen tehetségem, az az öszvért megszégyenítő makacsság.” Könyveiből a világegyetemről tanulhatunk, az élete pedig azt mutatja, kitartással és makacssággal messzire jut az ember. Az egészen rendkívüli életutat és munkásságot e kiadvány alapján mutatjuk be.

Noha egész életében súlyos betegségben szenvedett, mégsem engedte, hogy a betegsége irányítsa őt. Sem járni, sem beszélni nem tudott, mégis igyekezett teljes, változatos életet élni. 

Élete

1942. január 8-án született, Galilei halálának 300. évfordulóján – ez a tény sokáig foglalkoztatta. Oxfordban tanult fizikát; 1962-ben, utolsó oxfordi évében vette észre, hogy egyre ügyetlenebb: a kéthetes kórházi kivizsgálás során megállapították, hogy motoneuron-betegségben szenved. Ez azt jelenti, hogy a központi idegrendszer mozgásért felelős sejtjei fokozatosan elhalnak. Azt jósolták, két, jobb esetben három évet élhet. „A 21 éves Hawking számára ez a diagnózis halálos ítéletet jelentett. Rendkívüli módon azonban, bár Hawking depresszióval küzdött, nem engedte, hogy a betegsége eluralja az életét.” Nagy támasza volt ebben az első felesége, Jane Wilde, akivel 1965-ben kötött házasságot. Saját bevallása szerint mielőtt diagnosztizálták volna a betegséget, lusta diák volt, azonban ez megváltozott, belevetette magát a munkába.

1965 és 1970 között Roger Penrose-zal végzett közös kutatást. „A páros igazolt számos fontos tételt, amelyek révén bebizonyították, hogy a 13,82 milliárd évvel ezelőtti ősrobbanásban a világegyetem egy szingularitásból jött létre. Minthogy a szingularitás egy kiterjedés nélküli pont, amelyben a fizikai mennyiségek lehetetlen módon a végtelenhez tartanak, ez azt jelenti, hogy az einsteini fizika abban a pontban nem érvényes. Így aztán a világegyetem létrejöttének megértéséhez Albert Einstein általános relativitáselméleténél is pontosabb leírás szükséges. Sokan úgy vélik, hogy ez a kvantumgravitáció kell hogy legyen, ezt azonban még senkinek sem sikerült ellentmondásmentesen megalkotnia, holott sok fizikus régóta keményen dolgozik rajta.” 

A következő nagy eredménye az volt, hogy bebizonyította, a fekete lyukak nem is egészen feketék. Az 1980-as évek elején – James Hartle-lel közösen – kidolgozta a világegyetem határtalansági elméletét. Rájöttek, hogy „Einstein gravitációelmélete átírható oly módon, hogy abban három tér- és egy idődimenzió helyett a három térdimenzió mellett egy képzetes idődimenzió szerepel. Ez matematikailag azt jelenti, hogy az idő lényegében térszerűen viselkedik. A ma a négydimenziós téridőben érvényes hullámfüggvény kezdetben tehát csak térben létezett. Ez frappáns módon simítja el a »Mi volt az ősrobbanás előtt?« kérdését, ami ugyanolyan értelmetlenné válik így, mint azt kérdezni, hogy »Mi van az Északi-sarktól északra?«”. 

1982-ben kezdte írni Az idő rövid történetét, az első tudományos ismeretterjesztő könyvét, amelynek köszönhetően világszerte ismert lett. A könyv végül 1988-ban jelent meg, és 1995-ben 237. hete vezette a The Sunday Times könyveladási listáját.

„A nagyközönséget magával ragadta Hawking óriási bátorsága és elszántsága, amit nem tört meg súlyos egészségi állapota. Az Egyesült Királyságban ő élt a legtovább motoneuron-betegséggel, ráadásul úgy, hogy a lehetőségekhez mért legteljesebb életet élte. Három gyermeke született. Miután elvált Wilde-tól, 1995-ben újraházasodott korábbi ápolónőjével, Elaine Masonnel. Aztán tőle is elvált. (…) Hawkingon 1985 nyarán sürgősségi gégemetszést hajtottak végre, melynek eredményeképp elveszítette a hangját. Ezt követően számítógépes robothangján kommunikált.”

„Hawking pozitív hozzáállása az akaraterő legnagyobb, leküzdhetetlennek tűnő akadályokkal szembeni győzelmét jelenti. »A motoneuron-betegség az egyetlen balszerencsés dolog, ami életemben történ velem – jelentette ki Hawking 2017-ben a Royal Institution előtt. – Minden másban szerencsém volt.« Ezt annak ellenére is fenntartotta, hogy betegsége lassan, ám kérlelhetetlenül súlyosbodott. Így pedig mind kevesebb izmával tudta vezérelni a számítógépét, hogy szavakat választhasson a hangszintetizátorban. Néhány éve erre már csak egyetlen arcizmát tudta használni. Ám ő és segítői is tudták, hogy végül ez az izom is fel fogja mondani a szolgálatot, ezért egy olyan eszközre váltottak, amelyet agyhullámok révén, lényegében gondolatokkal lehetett vezérelni. 

Az idő rövid története

Hawking 1982-ben megelégelte, hogy nincs a fekete lyukakról egy rendes ismeretterjesztő könyv. Ekkor jött az elhatározás, hogy ír egyet. A szerkesztő rengeteg megjegyzéssel küldte vissza, elismerte, hogy minden egyes képlet megfelezi a könyv olvasottságát. Végül egy képlet maradt a könyvben: E=mc². 

A könyvhöz a bevezetőt Carl Sagan, a világhírű tudományos ismeretterjesztő írta. 1988. április elsején jelent meg, és hatalmas siker lett. Máig több mint tízmilliót adtak el, és több tucat nyelvre lefordították. 

„»Honnan származik a világegyetem? – teszi fel Hawking a kérdést a bevezetőben. – Hogyan és miért vette kezdetét az egész? Lesz-e a világegyetemnek vége, és ha igen, miként?« Ezek a tudomány legnagyobb kérdései, melyek azelőtt teljesen a vallás fennhatósága alá tartoztak. Ám 1988-ban a fizikusok már eljutottak arra a szintre, hogy ők is feltehették ezeket a kérdéseket, miközben reménykedtek abban, hogy talán egy emberöltőn belül válaszokat is találnak rájuk. (…)

Az idő rövid történetének megjelenése óta rengeteg dolog megváltozott. A legnagyobb előrelépés ezek közül talán a kozmológia átalakulása volt, azé a tudományé, ami a világegyetem eredetére, fejlődésére és végső sorsára keresi a választ. A nagyrészt elméleti területű kozmológia azóta megbízható megfigyelési adatokkal támogatott, precíziós tudománnyá vált.”

Küzdelem Hawking hangjáért

„Hawking géphangja világszerte híressé vált, mindenki felismeri egy szempillantás alatt. De hogyan működik valójában a beszédet Hawking számára újból lehetővé tevő rendszer?” 1985-ben, amikor Hawking tüdőgyulladást kapott, gégemetszéssel mentették meg az életét, de a hangját végleg elveszítette. A tudós nem adta fel, a modern technika segítségével kommunikált.

„Egy kurzor mozog a képernyő felső részén – magyarázta Hawking –, amit meg tudok állítani a kezemben lévő nyomógombbal. A kiválasztott szavak a képernyő alsó felébe kerülnek. Ha elkészülök egy mondattal, azt el tudom küldeni a hangszintetizátornak. A Sentagram Communications cég Speech Plus nevű különálló beszédszintetizátorát használom. Amit írok, azt egy lemezre el is tudom menteni. A cikkeimet egy formázóprogram segítségével írom. Az egyenleteket szavakkal tudom leírni, amit a program lefordít szimbólumokra, és megfelelő formátumban papírra is kinyomtatja. Előadásokat is tudok tartani. A szöveget előre megírom és elmentem. Ezután mondatonként el tudom küldeni a beszédszintetizátornak. A rendszer nagyon jól működik, és előre el tudom próbálni a beszédeimet, amin ekkor még csiszolhatok is. CD-ROM-ot is tudok írni, bár ehhez segítségül kell hívnom a barátaimat. Egy kevés segítséggel nagyon jól elboldogulok.”

„Életem első nagyjából öt évében nem igazán ismertem meg apám személyiségét – mesélte el Timothy Hawking –, egyszerűen azért, mert nem értettem, amit mondott. Tudtam, hogy ő az apám, aztán apa megkapta a beszélő dobozát. Onnantól végre tudtunk beszélgetni, és így igazi kapcsolat jöhetett létre közöttünk. Elvitt fagyizni, és Monopolyztunk is. Ironikus, hogy valaki másnak a hangja kellett ahhoz, hogy kapcsolatba kerülhessek vele.”

Hawking és a tudomány legnagyobbjai

„Kevesebb mint egy héttel Hawking halála után bejelentették, hogy maradványait Newton mellé fogják temetni. A döntést egyöntetű támogatás övezte. Ám a politikusokhoz és művészekhez képest meglehetősen kevés tudós nyugszik a Westminster Apátságban. (…) Talán azért, mert haláluk után közvetlenül még túl korainak tűnik megjósolni jövőbeli megítélésüket? Kell-e egy tudósnak hírnevet szereznie, hogy megemlékezzenek róla? Vagy a halál utáni elismerés kompenzáció legyen a kutató karrierje során elszenvedett el nem ismeréséért, például a nők esetében? Vajon a hősök kikiáltása sokkal inkább szól az élőkről, mint a múlt megítéléséről?” (BBC, ssz)