Fiatalember ül a kupéban, s félig gunyoros, félig sajnálkozó mosollyal szemléli a szemközti öregurat, aki rózsafüzérrel a kezében csendben imádkozik. „Maga még hisz az ilyen dolgokban? Nem tudja, hogy csökevény?” – kérdi. „Komolyan, csökevény? – csodálkozik az öreg.
Halál a számskálán
Úgy tűnik, ennek éppen az ellenkezője igaz. Egyre mélyebbre hatolva az anyagi világ törvényszerűségeiben, nagyon sok tudós, sőt talán a többségük ámulva fedezi fel a teremtett dolgok s a titokzatos teremtő intellektus harmóniáját, mely az anyag legbelsőbb szerkezetében rejlik. „Egy kevés ismeret Istentől eltávolít – mondta ugyanaz a Louis Pasteur –, ám az egyre nagyobb megismerés éppenséggel visszavezeti az embert Istenhez.” Ugyanezt a francia vidék humoros képével is kifejezte: „Aki valóban tanul, a breton paraszt szilárd hitére jut. És aki még többet tanul, még szilárdabb hitet szerez, a breton parasztasszonyét...”
A hit és a tudomány összeegyeztethetőségéről, sőt mi több, kölcsönös függőségéről a tudományos világ sok más személyisége is vallott. „A tudomány olyan, mint egy lencse – állította Galileo –, melyen át láthatóak Istennek az anyagi létezést irányító törvényei.” Albert Einstein szerint „a tudomány vallás nélkül biceg, a vallás tudomány nélkül vakoskodik”, miközben – ugyancsak Einstein szerint – „a tudomány fejlődése Jákób lajtorjájához hasonlítható, mely Isten lábánál végződik.” E kijelentések mintha Laplace híres véleményével akarnának vitába szállni, mely szerint „Isten csak olyan feltételezés, mely nélkül a tudomány könnyen boldogul”. De már az apostolok is ennek a fordítottját gondolták, Isten nem „csak olyan feltételezés”, ezért az e vasárnapi evangéliumban arra kérik Jézust: „növeld bennünk a hitet” (Lk 17, 5). Isten a „hit növelésének” első impulzusát a legkülönfélébb ösztönzéssel, körülményekkel vagy élményekkel adja, akár egyenesen a tudomány laboratóriumában. ĺgy történt ez Jerome Stowell természettudóssal és atomfizikussal, aki szerette magát „gyakorló ateista”-ként meghatározni, Istent kizárólag a fantázia szüleményének tekintve. Egészen addig, amíg kollégáival arra nem vállalkozott, hogy egy éppen haldokló ember agyának hullámhosszait rögzítse egy mérőműszer segítségével. Pontosabban egy rákos asszony agóniáját figyelték, aki egyszer csak – valamenynyiük meglepetésére – imádkozni kezdett, dicsérte Istent, s könyörületet kért Tőle mindazoknak, akik vele nem voltak könyörületesek. Istent az egyetlen hatalomnak nevezte, az idők kezdetétől mindörökké. Köszönte Istennek, hogy megismerhette, s végül megvallotta, mennyire szereti. „Az imádság, melyet mikrofonon át hallottunk – ismerte el később Stowell –, nagyon meglepett, szinte megbénított mindnyájunkat, olyanynyira hogy a kísérletről egy időre teljesen megfeledkeztünk. Könynyes szemmel néztünk egymásra. Én először sírtam gyerekkorom óta.” A tudós csapat a mérőműszer sípolására eszmélt, a mutató túlfutott a számlapon, képtelen volt teljesíteni feladatát. Stowell számára ez volt az indíték ahhoz a felismeréshez, hogy vannak dolgok és jelenségek, melyeket egyszerűen lehetetlen számszerűsíteni. És éppen ezek a jelenségek hirdetik, hogy hinni kell, egyre jobban kell hinni: Isten sem nem feltételezés, sem nem legenda, hanem az élet és a halál Ura, mérhetetlen és hatalmas, akit soha nem lehet végérvényesen megragadni. Csak hittel, mindegyre fokozottabban, magasabban és mélyebben keresni.
A szerző római katolikus pap
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.