Hajtűkanyarban a demokrácia

Tanár úr, ahogy a görög mondákban Augiász az istállóit, 2020- ban Robert Fico úgy hagyta maga után az ország züllött politikai állapotát. Itt azóta a szelek járását ugyan sikerült megfordítani, de nem akadt az a Héraklész, aki kitisztította volna a ficói maffiaállam „istállóit”. Ennek köszönhető, hogy ami manapság Szlovákiában zajlik, az abszurd drámának is megtenné?

A közéleti hangulat azért ennyire egészségtelen, mert mindkét nagy választói tábor felfokozódottan csalódott. Az egyik népes csoport azért, mert az általa kedvelt politikusok 2020-ban megbuktak. Azóta ellenszenves számukra az ország külpolitikai irányultsága és tavaly óta az ukránoknak nyújtott határozott segítség is. Ők orosz érdekű békét akarnak. A másik oldal abban csalatkozott, hogy a Fico-érának véget vető kormányváltáshoz hatalmas elvárásokat fűztek, de azok – a szabad kezet kapott bűnüldöző szervek látható igyekezetén kívül – az új kormány örökös botladozása miatt javarészt füstbe mentek. Emellett persze mindkét tábor általános közérzetére még a pandémia, az energiaválság, a szökőárként elszabaduló infláció is tartósan rányomta a bélyegét. E nyomasztó gondokat a kormányzat enyhén szólva is bénázva, kaotikusan kezelte. Így most mindkét választói oldalon nagy az illúzióvesztés, a frusztráció, és talán a harag meg az elkeseredés is nagy fokú. Mindez társadalmilag roppant veszélyes, lobbanékony elegyet alkot.

A közvélemény-kutatások egyre stabilabban azt jelzik, hogy Szlovákia újra a már megélt Fico-rezsim posványosa felé sodródik; ezúttal – a Fidesz mintájára – egy huzamosabb korszakra is. Valóban fennáll ennek tényleges veszélye?

Különösen akkor, ha hosszabb távon nézzük a V4-tagállamok lakosságának választói magatartását. Ezekben az országokban a biztos választók legnagyobb csoportját – ami nem feltétlenül a választásra jogosultak számszerű többsége – azok alkotják, akik gazdaságilag baloldaliak, így a gondoskodó, erősen konzervatív, a kulturális-etikai kérdésekben a „régi” keresztény értékekhez igazodó államot akarják. Annak súlyos eladósodása árán is. A populista politikusok ezt a lakossági réteget szociális demagógiával, hangzatos témákkal, a zsigeri érzésekre ható emocionális politizálással képesek megszólítani. Gyakorta az ismeretlentől, a változástól, a mástól való félelmekre, sőt az irigységre meg a gyűlöletre építve. E mozgalmak élén az a megmondóember áll, aki nem rest a tűzzel játszani. Nálunk most Robert Fico agitálja ilyen stílusban támogatóinak növekvő táborát. A közelgő parlamenti választás tétjét pedig csak fokozza, hogy Fico három éve összeomlott maffiaállamának vezetői az ellenük folyó büntetőjogi eljárások jogszerű végbevitele elől menekülnek. Ennek a garnitúrának a visszatérése újra az ő politizálási metódusukat és a korrupciót jelentené, illetve az igazságszolgáltatási rendszer kiiktatását, a jogállam és a demokrácia leépítését is.

Annak tényleges oka vajon miben rejlik, hogy a jobbközép demokrata pártok – Robert Fico és a vele paktáló extrémisták elleni front kialakítása helyett – a rövidlátó különállásuk hangsúlyozásával szeretnének növekedni szeptemberig?

Minden párt természetes célja, hogy sikeres legyen. Kérdés persze, hogy ennek érdekében megtesz-e mindent, vagy csak a támogatói beidegzett segítségét várja. A demokrata oldal érezhetően fragmentált. Szlovákiában a demokrata középen egyelőre nem látszik az a karizmatikus vezető, aki azonos súlycsoportú félként tud/ tudna szembemenni a ficói lendülettel. Ugyanakkor nem árt visszagondolni arra, hogy 1998-ban is több párt – köztük a szlovákiai magyaroké – állt szemben Vladimír Mečiarral.

Ettől még összefoghat(ná)nak úgy, ahogy akkor Mečiart is félreállították.

Gondolom, a demokrata közép ha összeállni nem is, de tömörülni fog.

Eszerint országos rálátásban létezik egy továbblépés a mai helyzetből?

Noha jelenleg valóban az tűnik valószínűbbnek, hogy a másik oldal áll nyerésre, nagy elkeseredettségre még sincs ok. A demokratikus tábornak itt rendre megvan a 40-45 százalékos támogatottsága. Még ha választóinak befogott orral és gumikesztyűvel kell is a kisebbik rosszra szavazva az urnákhoz lépnie. És most egy sokkal radikálisabb, gátlástalanabb Fico visszatérése fenyeget, aki a nemzeti szocialista gyökerű fasisztákkal is hajlandó együttműködni. Önmagában már csak ez a felismerés sok embert fog a választóurnákhoz szólítani.

Tanár úr, ez nem holmi kincstári optimizmus?

Akár az utolsó két-három hétben is még sok minden történhet. Gyakran éppen a „záróra” előtt formálódnak át a választási preferenciák. Mondjuk annak a rádöbbenésnek köszönhetően, hogy az idei parlamenti választás kulcskérdése nem pusztán az, Robert Fico visszatér-e a hatalomba, hanem hogy sikerül-e bebetonoznia magát...

Elmélkedni erről akadálytalanul lehet, viszont nyakunkon a szokatlanul hosszú választási kampány. Goromba lesz és személyeskedő?

Szerintem mindenképpen. Idén az egyik legdurvább kampányra lehet számítani.

Ön elképzelhetőnek tart egy Fico nélküli, újragondolt Smert?

Az fából vaskarika. Az annyira irreális, mint a HZDS Mečiar, az ANO Babiš, az OĽaNO Matovič vagy a Fidesz Orbán Viktor nélkül. Ez nem más, mint a realitásoktól elrugaszkodott fikció. Viszont el tudok képzelni itt egy olyan kormányt, amelyben részt vesz a Smer, és abban formálisan nem Robert Fico a miniszterelnök. Vagy névlegesen ő nem is tagja egy ilyen kabinetnek, hanem például a parlamentben ül. Tehát amire Peter Pellegrini nagyon trükkösen utalgat.

Az eléggé nyilvánvaló, hogy Robert Fico az újbóli kormányzati nyeregbe kerüléséhez Orbán Viktortól merít ihletet. Ennek jegyében már a Magyar Televízióban csinos műsoridőben adott interjút. De másutt is erősödnek a szélsőjobboldali pártok. Világtendenciáról van szó?

Kijelenthető, hogy ez reálisan megjelent a demokratikus világban. Legkésőbb a 2008-as pénzügyi válsággal kezdődően, amit a további krízisek sora követett. Az Európai Unióban az államadóssági és az euróválság, utána a migrációs válság, majd jött a pandémia, előtte még a brexit; tavaly kitört az orosz agresszió okozta háború Ukrajnában és azzal az energetikai krízis, illetve a vele járó két számjegyű infláció. E válságok mindegyike lényegében önmagában is képes arra, hogy szétfeszítően hasson az EU-ra. Ám ezek a gondok egymást átfedve, egymást erősítve léptek föl. Európa-szerte kell-e ennél több víz a populista, a szélsőséges vagy akár az újfasiszta mozgalmak malmára?! Hozzátéve még, hogy ez a felhajtóerő a Kreml hathatós pénzügyi és dezinformációs támogatásával történik. Amit még a régi KGB-s időkben aktív intézkedésnek neveztek, azt most inkább hibrid háborúnak hívják. Vagy propagandisztikus hadjáratnak. Közben persze az érintett országok kormányzati vezetőinek az Európai Unió pénze jobban kell, mint a Putyin-rendszer szavakban kiteljesedő támogatása. Mert ő azért a brüsszeli kasszával nem tud vetekedni.

Ha Robert Fico és a Smer vezető kormányzati pozíciót jelentő előnnyel nyeri a parlamenti választást, akkor Szlovákiára rezsimváltás, egy toxikus időszak vár?

Nem biztos, hogy a legrosszabb forgatókönyv valósul(na) meg. Bár ez a lakosság közéleti hangulatát nézve azon is múlhat, hogyan alakul Ukrajnában a harctéri helyzet. Ugyanis szinte ordító a Kreml azon szándéka, hogy az EU-ban meg a NATO-ban több szövetségese legyen. Ebben Putyin számára – Magyarország és Orbán Viktor mellett – Robert Fico és Szlovákia a kiszemelt jelölt. Az orosz titkosszolgálatok nyilván kihasználják, hogy az Európai Unióban a közvélemény-kutatások újabban azt mutatják: Bulgária után Szlovákia az egyik legoroszbarátabb ország.

Megtörténhet, hogy az ország az euroatlanti kapcsolatait nézve elszigetelődik a Nyugattól?

Sőt, a V4 keretében még Lengyelországtól és Csehországtól is, ahol nyugatbarát, demokrata kormányzatok vezetik az országot. Egy ilyen új helyzetben a V4 belső „felosztása” 2+2-re alakulhat; az erőviszonyokban pedig a Budapest–Pozsony tengely lesz a gyöngébb.

És Igor Matovič? Aki három éve a partnerei hátán vágja a fát? A jövőt nézve ő diszkvalifikálta magát bárminő kormányzati vagy koalíciós szerepre?

Ez találó dilemma. Tény és való, minden tekintetben lejáratta magát, s ezzel a pártja népszerűségét is. Ezért a legalacsonyabb a koalíciós potenciálja is. Az elemző szemszögéből mégsem hamarkodnám el a teljes leírását. Igor Matovič a politikusoknak az a típusa, aki újra meg újra képes megrázni magát. Igaz, eddig ezt mindig ellenzékből tette. De mostanában is a visszakapaszkodás elkeseredett kísérletének érdekében járja immár testőrök nélkül az országot. Lehetséges hát, hogy szeptember 30-án az OĽaNO-t is újra be tudja juttatni a parlamentbe.

A jeles politológus, Samuel Abrahám arra int, hogy aki a demokrata pártokban a választás utáni együttműködésből ma eleve kizárja a mérsékelt Peter Pellegrinit, az Robert Fico hatalomra kerülésének útját kövezi ki. Ön osztja vagy cáfolja ezt a nézetet?

Annyiban osztom, hogy majd valóban a Hlas párt és Peter Pellegrini lehet a királycsináló. És ha akkor minden demokratikus érzelmű párthoz éppen a Hlas és annak parlamenti frakciója hiányozna ahhoz, hogy olyan új kabinet és kormányzati többség szülessen, ahol nincs ott Fico és a neoradikális oldal, úgy ezt el kell fogadni. Csakhogy én attól tartok, hogy ha Pellegrini döntéshelyzetbe kerül, az elhatározása nem lesz egészen szabad, és inkább Fico mellé áll. Már most látni, hogy a legnagyobb gondja az, hogyan igyekezzen a két oldal között lavírozni, közben egyik oldalra sem letenni a garast. Nehezen viseli a kettős nyomást: szeretné, hogy ne kérdőjeleződjön meg a demokratikus és az euroatlanti elkötelezettsége; viszont ő és pártja vezető politikusai a Smer miatti múltjuk révén rendre szeplősek. Ez a különféle korábbi ügyek folytán kompromittáló lehet, ami pedig azt jelenti, hogy nyilván aktaszámra zsarolhatók is...

Tanár úr, ön a Magyar Fórum alelnöke, így arra azért rákérdeznék: a szlovákiai magyar pártok közös választási fellépése talán a kör négyszögesítésével is felért volna?

Elismerem, hogy ebben a vonatkozásban az aranykor akkoriban volt, amikor 1998 és 2006 között az egységes MKP még kormányzati szereppel is bírt. Jól működött, népszerű volt, befolyásolni tudta az ország dolgait. Ez a win-win helyzet jó volt Szlovákiának, az itteni magyarságnak, és Magyarország számára szintén ideálisnak számított. Manapság azonban a szlovákiai magyarság már sokoldalú, így 2023-ban a gondolkodása és a politikai képviselete sem lehet teljesen egységes. Ha pedig homlokegyenest ellenkező nézetek jelennek meg egyazon párton vagy választási szövetségen belül, az külön gond, hiszen akkor már választóinak teljes körét sem tudja hitelesen képviselni. Mára a szlovákiai magyarság körében sok ponton megjelentek a különbözőségek, és ma egészen másak a politika tendenciái is. Például az Orbán-kormányokhoz fűződő viszony kérdésében. Alapvető dolgokban szűnt meg a gépies konszenzus. Megosztottá vált mind a politikai elit, mind a szlovákiai magyar társadalom, ami a látható törésvonalak mentén kizárja a tagolatlan egységességet.

Éppen ezt az akadályt túllépni lenne tehát a kör négyszögesítése?

Igen. Bár ez nem jelent okvetlen elfordulást egymástól.