Régen a háború vette el a gyerekektől az apjukat. Napjainkban a megélhetésért folytatott harc, az embertelen rohanás, a hajtás szakítja el a papát fiától, lányától. Vagy a mind gyakoribb válás... És ehhez az utóbbi évtizedekben hozzájött a nők körében egyre inkább terjedő „apa nélküli gyerekvállalás”.
Ha volna apukám...
A szociológusok szerint a huszadik század alaposan megváltoztatta a nők helyzetét. Anyagilag függetlenné váltak. Önállóan is képesek egzisztenciát teremteni, maguk irányíthatják a sorsukat. Úgy érzik, egyedül, férfi nélkül is megállják a helyüket a világban. És a családban is. „A gyereknek itt vagyok én! Tőlem csak szeretet kap! Nem kell vitát, veszekedést hallania...” – érvelnek a gyermeküket (válás után, vagy eleve apa nélkül megszülve) egyedül nevelő asszonyok. S hogy ehhez mit szól a gyerek? A mama szerint hálátlan, ha nem örül, ha nem boldog, ha örökké az apja után sóvárog...
„SOSEM BOCSÁTOM MEG ANYÁMNAK...”
Kopott külvárosi házban él András a feleségével és három lányával. Bár ezt a beszélgetést hetekkel ezelőtt megbeszéltük, most mégis nehezen oldódik. Be is vallja: nem szeret a gyerekkoráról beszélni.
– Sokszor lelkiismeret-furdalásom van. Tudom, hogy az anyám azért szült meg engem, mert támaszt, vigaszt keresett, és most mégis magára maradt. De hát nem érzek iránta mást, csak szánalmat. Régen roszszabb volt a helyzet. Akkor gyűlöltem, amiért soha nem árulta el, kinek a fia vagyok. Turkáltam a fiókjaiban, iratokat böngésztem, fényképeket keresgéltem, remélve, hogy a nyomára akadok. De hiába.
– Ennyire fontos lett volna, hogy megismerje az apját?
– Évekig nem tudtam másra gondolni, csak erre. Egyszer beállított hozzánk egy férfi. Autóval jött. Már esteledett, épp lefeküdni készültem. Sosem felejtem el: szőke, halk beszédű ember volt, anyám jókedvű lett, megsimogatta a fejemet, úgy mutatott be az idegennek: „Ugye, milyen nagyra nőtt ez a fiú?” Aztán aludni küldtek. Én próbáltam hallgatózni, de legyőzött az álom. Másnap reggel faggatni kezdtem az anyámat: ki volt ez az idegen? Azt mondta, régi évfolyamtársa. Vidéken él, most erre járt és beugrott hozzánk. „És gyereke van?” – kérdeztem reménykedve. – Hát persze, mondta anyám, két lánya. Attól kezdve gyűlöltem azt a két ismeretlen lányt. És ha el akartam képzelni, milyen lehet az apám, erre az idegen férfira gondoltam. Néha még ma is álmodom vele. Focizunk vagy beszélgetünk. Ha valami gondom van, álmomban neki panaszolom el. Pedig csaknem húsz éve, hogy találkoztunk. És azóta sem láttam.
Beszélgetésünknek itt véget vetett András hazatérő lányainak vidám kacagása. Alig léptek be az ajtón, „birtokba vették” apjukat és vég nélkül sorolták, mi minden történt velük egész nap.
KI AZ APA?
A probléma sokkal összetettebb, mint azt bárki is gondolná. Mert sok esetben nemcsak akkor kérdés, ha az anya egyedül szüli meg gyermekét. Bizonytalan lehet az apa családban is. (A modern házasságok, a titkos kapcsolatok idején egyre gyakoribb a bizonytalanság, még a nőben is: ki lehet az apa?) Nemrégiben e kérdéskörben diszkrét felmérés készült – Svájcban. Kiderült, hogy még az ultrakonzervatív országban is a lakosság egy százalékánál érvényes az „ismeretlen” vagy a „bizonytalan” apa megjelölés. A The Times szerint európai szakértők úgy vélik, másutt ez az arány elérheti a négy százalékot is.
A svájci felméréshez a vizsgálatok nagy részét vérvétel egészítette ki, de nem mondták meg a férfinak – apának (apának?) –, hogy miről van szó, az anonim vizsgálat kétségtelenül bebizonyította: földrészünkön számos férfi nevel olyan gyermeket, akit csak a sajátjának hisz, de az apja a valóságban másik, számára általában ismeretlen férfi volt
Csak Nagy-Britanniában az utóbbi öt évben kétszázötvenezer szülő nő nem adta meg gyermeke apjának a nevét! Ez a statisztikai hivatal jelentéséből derült ki, ugyanis nem kötelező kitölteni ezt a rubrikát. A legtöbb nő – akkor is, ha kétsége támadt– automatikusan beírja a férje nevét a „gyermeke apja?” kérdés után.
A jelek szerint azonban egyre több az olyan nő, aki vagy a bizonytalanság miatt, vagy mert nem akar hazudni, ezt a rovatot inkább nem tölti ki.
Ami nem csoda, ha figyelembe vesszük, mennyire ingatag a mai házasság intézménye. A legtöbb kapcsolat nem tart sokáig, és a hűség is „deficites árucikk” lett...
„Amikor a házasságunk romlani kezdett, depressziós lettem. Aztán megismerkedtem valakivel, és ez a férfi húzott ki a bajból, vele minden olyan jó volt. Ám váratlanul teherbe estem és életem egyik legnagyobb döntése elé kerültem. Hallgassak, és ezzel egész környezetemet és a férjemet is ringassam abban a hitben, hogy ő a gyerek apja, vagy valljam be az igazat és vállaljak mindent, ami ezzel jár? Négy hónapos gyötrelem, rengeteg átvirrasztott éjszaka és fizikai stressz – amihez még a reggeli hányinger is hozzátartozott – után úgy döntöttem, elmondom az igazat” – vallja be Anna. És hányszor hallani az övéhez hasonló történetet? Persze nem mindenki dönt úgy, mint Anna. Sok nő eleve magányosan akarja felnevelni a gyermekét, nincs is férje.
A társadalom reagálása azonban még ma is inkább arra ösztönzi az asszonyokat, hogy ha van férjük „rá kell hagyni” a gyermeket akkor is, ha nem ő az apa. ĺgy egyszerűbb.
Mindennapos történet, amikor az elfoglalt, a pénz után rohanó férj szinte kínálja a lehetőséget a vele sokszor bonyolult üzleti kapcsolatban álló feleségének, hogy a szeretőjétől vagy futó kapcsolatából származó gyermekét is „hazahozza”.
Akinek kétsége támad, az kérhet vérvizsgálatot. Célszerű azonban, ha legalább hárman alávetik magukat: az apa mellett az anya és a gyermek is. Az ilyen – mondhatni – „családias” vérvétel eléggé megviseli a résztvevőket.
Mindenképpen kockázatos eltitkolni, ki a gyermek igazi apja. Talán jót tesz a házasságnak, de minden ilyen döntésben bomba ketyeg. Mit ér vele az anya, ha a megszületett gyermeket magáénak hiszi a férje –ám ő tudja, hogy ki az igazi apa? Talán az első komoly veszekedésnél majd a férj fejéhez is vágja...
S vajon mit érezhet az a bizonyos „negyedik”? Akié valóban a gyerek. Főleg, ha tudja, hogy a kicsi létezik, és idegen férfi neveli. És mit érezhet a gyermek, ha évek múlva derül ki az igazság? Ha valamelyik „jótét lélek” a szomszédból vagy anya egykori testi-lelki jó barátnéja, aki közben összeveszett az asszonnyal, most bosszúból elkezdi híresztelni az igazat? Arról nem is szólva, hogy a gyermek–anya kapcsolatot is tönkreteheti, ha az eltitkolt valóság hirtelen kiderül.
Bár nehéz beleélni magunkat mások helyzetébe – és helyzet ezerféle lehet –, mégis úgy tűnik, nyugodt szívvel csak egyetlenegy megoldás javasolható: mindig tiszta helyzetet kell teremteni! Ha bármilyen kétség is felmerülhet, el kell végeztetni a szükséges vizsgálatot. Erre úgy is sort lehet keríteni, hogy a férj ne szerezzen róla tudomást. És ha a gyermek apja nem a férj, akkor... Hát igen, akkor el kell dönteni, mi a fontosabb? A jó, illetve most már csak annak tetsző házasság, a vagyon, a közösen eltöltött évek emléke, vagy annyira fontos a szerető, hogy megéri érte felrúgni az egész addigi életet? A döntés – mint oly sokszor – most is a nő dolga. (gy)
„Zabigyerek”
Manapság kimegy a divatból ez a szó. Helyette inkább azt mondjuk: házasságon kívüli. De azért ha róluk esik szó, még ma is először a nem kívánt terhességből, véletlenül világra jött gyermekre gondol a legtöbb ember. Pedig a statisztika szerint ma már pl. Magyarországon is minden tizedik újszülött házasságon kívül jön világra.
Hat hét gondolkodási idő!
Angliában az „apa” rubrikát a születés utáni hat hét elmúltával kell kitölteni, addig „szabad a vásár”, még a vérvizsgálat is elvégezhető. Az ezzel foglalkozó tisztviselők szerint igen gyakori, hogy az anyának még ennyi idő sem elég a döntésre.
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.