Ha a karácsonyi ponty sorsa most is apám kezében volna!

Szakácskönyveket, receptekkel teli lapokat forgatok, böngészek, keresem-kutatom, mi újat süthetnék, főzhetnék kis családomnak a karácsonyi ünnepekre, amivel nagy családom előtt sem vallok szégyent. Hal nélkül nem karácsony a karácsony, de csak alapos fejbevágás után vagyok hajlandó hazavinni, nem mintha nem tudnánk lemondani egy napra a zuhanyozás örömeiről, inkább az emlékek kötik gúzsba kezemet. Apám rengeteget kínlódott, amíg úgy fogta meg, hogy ne csusszanjon ki a kezéből, suhintott a kalapáccsal, aztán napokig lelki beteg volt. Az is világos, hogy a hal lehetőleg ponty legyen. Rántva? Dorozsmai molnár módjára, Gárdonyi-módra? Dióval? Mandulával? Mert elvileg lehetne lazac is, sőt válsághelyzetben ízétől megfosztott mélyhűtött, filézett (brrr, már maga a szó is mű), de nem elvileg akarunk vacsorázni, hanem gyakorlatilag piszmogni, szemüveggel böngészni, ki talál több szálkát. (Már most borítékolom a nyertest, minden évben a férjem haldarabkáiba jut a legtöbb, holott nem visel halcsontos fűzőt. Lehet, hogy ráférne? A halak tudhatnak valamit.)

Hosszú ideig jól ment a sorom, egyszer régen elromlott a sütőm, amúgy sem volt egy remek darab, gáztüzelésű lévén hol túlságosan kiszárította a tésztát, hol az alja égett oda, a teteje viszont cseppfolyós maradt. Anyámhoz jártam minden ünnep előtt, ott sült a mézes, a kókuszos, a linzer, persze, korántsem olyan menynyiségben, mint egykor régen, amikor még a kulcslyukon keresztül néztem, mi is lehet a karácsonyfa alatt, találgattam, mikor röppentek be az angyalok, s vajon melyik az én csomagom. Olykor-olykor felidéztem a régi szép időket, gyermekkorom ízvilágát, és persze anyai nagyanyámat, akinek főztjét szerettük, csak a darakásájával nem voltunk kibékülve. Igaz, csupán egyszer, amikor kegyetlenül elsózta, valahogy nagyobb lett a csipetnyi, mint máskor szokott lenni. Fanyalogva kavargattuk, miután az első falat nemigen óhajtott lefelé, a gyomrunk irányában indulni, végül – összetartó testvérek lévén – egyhangúlag kijelentettük, nem kérjük. Ehetetlen. Majd megennétek még – fortyant fel sértődötten nagyanyám, de akkor még őszinte emberek voltunk, bár nem ordítottunk, nem toporzékoltunk, befaltunk néhány szelet zsíros kenyeret, citromos teával lenyomtattuk, és mars az ágyba. Azóta valóban sokszor gondolok arra, megenném még a sós darakását is, de azt, az akkorit, mert ez azt jelentené, visszaforgott az idő kereke, megyünk Medvére a karácsonyi kacsáért, cérnametéltért, házi tojásért, nagynéném semmihez sem hasonlítható diós süteményéért, a kádban ott lubickol, sorsát mit sem sejtve az aranypikkelyes ponty, a konyhaszekrény tetején bedobozolva az aprósütemény, nagyanyám ágya alatt a gyömbéres, anyám írja, kipipálja a vásárolnivalót, apám összeszorult gyomorral gondol a másnapra, mert a ponty sorsa az ő kezében van.