Gyógyüdülés járvány idején

És a ruhához olvasnivaló. Könyvek, esetleg ha még akad, megfejtetlen keresztrejtvények. Toll, jegyzetfüzet, hátha... A behívó, a legutóbbi kivizsgálások eredményei. Mintha még nem lettem volna gyógykezelésen. Biztos, ami biztos, a fürdőruha nem oszt, nem szoroz, nem sokat nyom a bőröndben. Talán fürödni is lehet.

Az utolsó előtti pillanatban derült ki, hogy koronavírus ide, koronavírus oda, Fenyőházán fogadnak. Sőt, luxuséletem lesz. Egyedül egy szobában – nem kell megfizetni, hogy nincs horkoló társam, illetve hogy én sem idegesítek senkit az éjszakai szerenádommal – gordonkára, nagybőgőre, a ritmust az ablaktáblák verik. Nincs ebédlő, házhoz, azaz szobába szállítják a reggeli-ebéd-vacsorát. Elképzeltem ezeket az előnyöket, időnként mégis összeszorult a gyomrom. Majdnem, mint akkor, amikor a sárgaság után Karlsbadba kaptam beutalót. Tizenhét sem voltam még, anyám kísért a hosszú vonatozáson, meg is jegyezte az orvos, nem vagyok-e elég nagy lány. Anyámnak nem voltam elég nagy lány, s később sem lettem, mert én voltam a legkisebb gyereke, ráadásul legalább ő is kirándult egy icipicit, megnéztük a várost, ácsorogtunk a híres karlsbadi porcelánnal telerakott kirakatok előtt, elnéztük, hogy vonja be vastagon rozsdával a patak vize a köveket, vettünk speciális, csőrös poharat, aztán magamra maradtam. Mindenki jóval idősebb volt, mint én, nem sokat válogathattam, ráadásul két kedves, de anyámnál is idősebb szobatársam fölkarolt, még ketten csatlakoztak hozzánk, egy ruszin hölgy (ötből két kisebbség) meg egy krisztusi korban levő darukezelő hölgy, aki legföljebb bakancsban volt negyven kiló.

No de most aztán magamra voltam utalva. Választhattam a hatórás utazás, hajnali érkezéssel és a kényelmes, két és fél órás autózás között. Az utóbbi mellett döntöttem. Fenyőházán – eddig nem tudtam, hogy ez Ľubochňa szép magyar neve – az Endokrinológiai és Diabetológiai Központ parkolójába sorra érkeztek a kezelésre vágyók. Arcmaszk, kézfertőtlenítés kötelező. Első emelet, 18-as számú szoba – egy hétig ez lesz a lakosztályom. A koronavírus-járvány miatt – vagy inkább annak hála – egyedül lakom, és nem ócska szobán, mint a költőnek kellett, nem is vagyok költő. Ebéd nemsokára, meg is kordult a gyomrom, de az eszembe sem jutott, hogy utána is korogni fog, sőt, ez a koszt nem igazán cukrosoknak való. Borsóleves – öt szem borsóval, sült hús knédlivel és káposztával, ha az ablak felé tartottam volna a knédlit, bizony átlátok rajta, a húsadagot sem túlozták el. Istenem, nem hízókúrára jöttem. Akkor még nem tudhattam, hogy az utolsó vacsora elkészítésekor kitesznek magukért a szakácsok/szakácsnők, igaz, a sült csirkecombon nincs mit elrontani, a szlovák rizs hazai specialitás, azt már csak meg tudják főzni. Meg tudták. Egy kis ínyencség is járt hozzá, almakompót formájában. Finom volt, no. A kosztra nem érdemes több szót vesztegetni. Nyilván takarékoskodni is kell.

A szokásos procedúrák itt nincsenek. Se masszázs, se a fürdők különböző fajtái. Miért is lennének. A vércukorszintemet jöttem korrigáltatni. Azzal viszont éjt nappallá téve törődtek. Kora reggel, délelőtt, délben, délután, este, éjfélkor, hajnal hasadtán. Belém lestek: megnézték, hogyan működik a szívem, az a szőrös, nem volt-e infarktusom, nincs-e rög a visszereimben, a neuropátiámra – ez a cukorral együtt jár, a talpamon – külön gondot fordítottak, nem gyógyszert adagoltak, hanem  infúziót, egyenesen a vérembe bele, úgy jobban hat.

Orvosi vizit itt is volt, naponta, egyszer a főorvos úr is végiglátogatta a betegeket, az ember úgy érezhette magát, hogy egy kicsit kórházban van, egy kicsit olyan nyugdíjasotthonban, amilyeneket az amerikai vagy nyugat-európai filmekben lát, azzal a különbséggel, hogy itt és most nem voltak közös programok, még előadások sem a helyes életmódról, étkezésről. Csupán egy nyomtatott szöveget osztottak szét arról, miből mennyit, ilyen egység, olyan egység, a vércukorszint jelenlegi állásához képest. A vércukorszintem azonban nem állt, hol ingadozott, hol emelkedett, többször korrigálták, ami jót tett, viszont a valós életbe visszatérve ismét rendetlenkedni kezdett.

Tudom, vannak sokkal súlyosabb betegségben szenvedők, de összefacsarodott a szívem (az a szőrös), amikor a szomszéd épület előtti sportpályán focizó tizenéves gyerekeket láttam, a másik épületből kamaszok jöttek sétálni, de voltak kisgyerekes szülők is. Mi, öregek csak ne panaszkodjunk.
Miután az ápolónők gondosan megmértek csaknem mindent, ami emberen mérhető, alaposan kifaggatott az orvosnő, elindultam, hogy legalább a közvetlen környezetemmel megismerkedjem. Ugyan soha senki nem kérte számon, hol, merre jártam, de a patak partját és a hatalmas parkot, amely az ország leghosszabb – 25 kilométeres – völgyének része, nem hagytam el. Igaz, nem is lett volna rá mód, talán futva túljutottam volna a „demarkációs vonalon”, s tán még vissza is a következő mérésig, no de fusson, akinek nincs bora, meg aki telve van energiával, naponta kocog. Akinek azonban csak döcögésre futja, az jobban teszi, ha komótosan sétálgat, időnként megpihen egy padon, hol árnyas fák alatt, hol a napon, könyvvel a kezében, aztán hol olvasgat, hol fölkapja a fejét, mert egy madár belecsicserint Csehov novellájába. Néha ki sem nyílik a könyv, a csacsogó, csobogó patak játéka hosszú percekig elszórakoztat. Amikor pedig megtalálom a kutacskában végződő forrást – hála néhány helyi, idősebb hölgynek, akik naponta literszám cipelik haza a vizet csak tiszta forrásból –, nem fogyasztok teát, sem ásványvizet, a fenyőházi forrásvíznek nincs párja – legalábbis Fenyőházán. Csak a buborékokat hiányolom némileg, de ne legyünk telhetetlenek.

Maga Fenyőháza – a falu – nem igazán elragadó. Elsősorban a völgy csodás, amelyben fekszik, meg néhány épület, a kastély, amelyben ma édes élet folyik, itt gyógyítják a cukorbetegeket, no meg egy rövid sornyi, a természethez maximálisan igazodó házban.

Már a középkorban foglalkoztak itt fakitermeléssel, kezdetben csak annyit vágtak ki, amennyi házépítéshez, télen fűtéshez kellett. Mindenki magának vágta ki a szükséges fát, és természetesen maga szállította haza. Nyáron lovak vagy ökrök vontatta szekéren, télen szánkón hordták a fát. Idővel azonban fejlődésnek indult az ipar, 1625-ben Fenyőháza völgyében megépült az első üveghuta, amely már több bükkfát nyelt el, mint amennyit a falu népe eltüzelt.

1625-ben említik először, amikor Fenyőháza még kis telep volt a szomszédos Gombás határában a likavai uradalomban. A 17. században üveghuta működött a területén. A mai település Gombás határában keletkezett a 18. században. Első lakói házalók, erdei munkások, halászok, csőszök voltak. Írásos forrás faluként 1808-ban említi először, ekkor vashámor működött a településen. 1828-ban 47 házában 262 lakos élt, akik főként erdei munkákkal foglalkoztak. Fűrésztelep is volt a községben. Már a 19. században kedvelt fürdőhely volt. Erdei kisvasútját 1904-ben építették, de sajnos ma már hiába keresnénk, holott mint Magyarországon a Szalajka-völgyben és Erdélyben is tapasztalhattam, kiváló turistacsalogató az ilyesmi, nemcsak a gyerekek, hanem a felnőttek is élvezettel zötyögnek rajta. Bizonyára nem lenne olcsó mulatság a felújítása, de amíg megvan a mozdony és egy-két kocsi, nyilván megérné. Igaz, régen még fát szállítottak a síneken, kezdetben lóvasúton, később a budapesti Ganz és Társa cégben gyártott mozdonyok vontatták a kocsikat, sőt 1921-től már engedélyezték a személyszállítást, így lett belőle turisztikai attrakció, a nyári turistaidényben, amikor 15 kilométeres sebességgel zakatolt hegyek között, völgyek között. A síneket a „rossz vasba” vitték, a hidakat – egy-két kivételtől eltekintve leszaggatták, egy mozdony a brünni közlekedési múzeumban őrzi a kisvasút emlékét, a vagonokban szerszámokat tartanak. Ha beszélni tudnának, többet megtudhatnánk Fenyőháza életéről, sorsáról. De a tárgyak csak azoknak nyílnak meg, akikkel együtt éltek.