Gyilkos gáz van

Csak a villámgyors orvosi segítség menthette meg azokat, akik nagy dózist kaptakReuters-felvételekMielőtt bármit is írnánk erről, le kell szögezni, hogy a terrorizmust – békés civilek életének veszélyeztetését és kioltását – semmilyen cél vagy eszme nem igazolhatja. Sehol a világon. A következő, amit kénytelenek vagyunk konstatálni, az az, hogy a néhány tucat túszszedővel szemben az orosz hatóságok olyan létszámbeli, haditechnikai, műszaki, operatív-taktikai, intellektuális, információs, kommunikációs és más fölényben voltak, hogy elkerülhető lett volna az ártatlan áldozatok ilyen szörnyű nagy száma. Egy vétlen áldozat halála is sok és pótolhatatlan, kilencvené pedig már rettenetesen sok. Az összehasonlítás kedvéért: az 1995 júniusában a dél-oroszországi kisváros, Bugyonnovszk kórházának elfoglalásakor a túszok és áldozatok aránya 1800:128 volt. Nagyjából hasonló volt az 1996. januári kizljari-pervomajszkojei akcióban. Mindkét alkalomkor össztűzzel (is) ostromolta a katonaság a túszszedőket, annak ellenére, hogy mellettük voltak a túszok. A hasonló incidensek között a legbonyolultabb és elismerten legtökéletesebb túszmentő akciót az izraeli kommandósok hajtották végre 1976. július 3-án az akkor ellenséges Uganda entebbei repülőterén, ahol a fogva tartott és elveszített túszok aránya 105:3. Ott és akkor nemcsak a német és arab terroristákat kellett ártalmatlanná tenni, hanem a repülőteret védő ugandai katonákat, s mindezt két felszállás között, percek alatt. Tehát most a moszkvai ostrom után nem helytállóak azok a „szakértői” értékelések, melyek szerint a cirka „tízszázaléknyi veszteség” e kritikus helyzetben tolerálható. Nem beszélve arról, hogy nem is ilyenek az arányok.

Nézzük meg milyen alternatívák álltak a hatóságok rendelkezésére. Az első, ami ilyenkor a leggyakoribb, ami végül meg is történt: az ostrom. A másik, amit Kulikov volt belügyminiszter vetett fel: a túszok többségének szabadon engedését követően az úgynevezett „menekülési folyosón”, elvonuláskor ártalmatlanítsák a terroristákat. Kulikov már csak tudhatja: a bugyonnovszki és a pervomajszkojei akciók idején ő döntési helyzetben volt. A harmadik javaslat Szergej Mironovnak, az orosz törvényhozás szövetségi tanácsa elnökének és Mihail Gorbacsov volt szovjet elnöknek a nevéhez fűződik. Ennek lényege, hogy a túszokért cserébe engedjék külföldre a túszejtőket. Még ha ez így is történik, a terroristák aligha lettek volna hosszú életűek.

Többek között volt még egy tipikusan kaukázusi javaslat is, amely rokonok, hozzátartozók, vallási tekintélyek, nemzetségfők bevonását ajánlotta a tárgyalási folyamatba. Ami legalább megnyugtatta volna a terroristákat és kedvezőbb lélektani előfeltételt jelentett volna a kiútkeresésben. Két vagy több forgatókönyv keresztezéséből is elképzelhető lett volna valamilyen megoldás, csakhogy teljes mértékben érvényesüljön az a Vlagyimir Putyin elnök által többször is hangsúlyozott evidens szempont, mely szerint „a túszok élete a legfontosabb”. Joggal merül fel a kérdés, hogy az áldozatok minimalizálása érdekében a hatóságok kihasználtak-e minden lehetőséget. Aligha adnak majd igenlő választ erre független szakértők. Nem beszélve az ártatlan áldozatok hozzátartozóinak fájdalmáról és reakciójáról.

Kezdjük azzal, hogy nem teljesen felel meg a valóságnak az a hivatalos indoklás, mely szerint azért kellett kényszerűen elindítani a kultúrház épületének ostromát, mert a „terroristák elkezdték kivégezni áldozataikat”. Ezt cáfolja – szándéka ellenére is – az a kommandós, aki nem sokkal az akció után adott nyilatkozatot az Izvesztyijának. Szó szerint idézek a cikkből: „Közvetlenül az ostrom után egy kommandós elmondta, hogyan történt a túszok kiszabadítása. A szellőztető berendezésen altatógázt nyomtak be, és néhány gránátot dobtak a terembe. A legfontosabb, hogy az ostromlóknak sikerült likvidálni a terrorista nőket. A speciálisan kialakított átjárókon harcosaink egyszerűen bementek a nagy terembe, és közvetlen közelről halántékon lőtték az alvó terroristákat

– Minden jól ki volt dolgozva, ahogy a tankönyvben meg van írva – mondta a kommandós. – A legfontosabb, hogy megnyertük a pszichológiai csatát: kiszivárogtattuk a hírt, hogy éjjel háromkor kezdődik az ostrom. Az ostrom nem ekkor indult, de a csecsen harcosok feszültek lettek. Kezdtek lövöldözni. Aztán egy természetes reakció – az ellazulás következett. És ötkor elkezdtük az ostromot. Itt is megnyilvánult a mi gyakori fogyatékosságunk: a kellő összehangoltság hiánya az alegységek között. A folyosón tartózkodó csecsen harcosok lövöldözni kezdtek, s azok a túszok, akik nem aludtak el, a kijárat felé tódultak, de beleütköztek a kijáratot elzáró kommandósainkba.” Az idézetből sok minden kiderül. Az első, amire már volt utalás: nem azért kezdődött az ostrom, mert „a terroristák kezdték kivégezni áldozataikat” – annak ellenére, hogy ez még ezerszer el fog hangzani – hanem tervszerűen az „ellazítás”, majd az „altatás” után „ötkor”. A „kiszivárogtatás” egyáltalán nem szolgálta a mindjobban félő, rendkívül ideges terroristák megnyugtatását. A kiszabadult túszok szerint már annyira idegesek voltak, hogy a „fegyver esett ki a kezükből”. Bár tisztában voltak azzal, hogy nincs sok esélyük, s valószínűleg már azzal is, hogy követelésüket nemigen fogják teljesíteni, de hát Allahhoz sem siet dalolva senki.

Valószínűleg nem a túszok szélnek eresztését szolgálta a kijárat blokkolása, hanem azt, hogy nehogy már akár egy terrorista is egérutat nyerjen.

Idézzünk egy internetes cikkből: „Az Eho tévétársaság tudósítója ellátogatott a 64. sz. kórházba, ahova több mint negyven embert hoztak be. Közülük csak minden második tért magához. Az orvosok azt mondják, hogy valamennyien a gázmérgezés kifejezett tüneteitől szenvednek.

Az egyik orvos, aki az események színhelyén is dolgozott, erős hatású mérgező anyagnak nevezte a speciális szert. Csak a gyors evakuálás és a villámgyors orvosi segítség menthette meg azokat, akik nagy dózist kaptak.

Olga Karpova a moszkvai mentőkórház „operatív reagálási” osztályának főorvosa:

– Ez egy mérgező anyag, amely a légzőközpont „elnyomását”, bénulását idézi elő. Ez halállal végződhet, én személyesen láttam a helyszínen vagy 15 embert.

Tudósító: Vagyis ők már halottak voltak?

Karpova: Igen.

Neki nem volt szerencséje Az előzetes adatok szerint harminchét ember halálát okozta a fulladás az esemény helyszínén, és mintegy harminc halálesetet vettek nyilvántartásba az orvosok a kórházakban.” Eddig az idézet.

A halottak száma időközben 67-ről 118-ra nőtt. A mentésben résztvevők elmondták az újságíróknak, hogy „kiszabadításukkor mintegy kétszáz túsz eszméletlen állapotban volt”. A 118 vétlen áldozat döntő többsége feltehetőleg közülük került ki. Ugyanis az ostromról beszámoló első tudósításokban alig volt szó olyan túszokról, akiknek lőtt sebük lett volna. Később aztán mégis megjelent egy ilyen hír: „A 13. sz. városi kórház képviselője nem hivatalos formában közölte az MK-Novosztyi tudósítójával, hogy kezeltjeik között néhány embernek lőtt sebe volt. – Nem voltak sokan, mindössze négyen-öten, és a sérülések sem komolyak – jegyezte meg a kórház dolgozója. – A fő diagnózis – mérgezés”.

Amikor az akció vezetői beszámoltak Putyin elnöknek a fejleményekről, elmondták az újságíróknak, hogy az ostromlók között csak egy könnyebb sérült van. Márpedig ha annyira lőttek volna a terroristák, nem a védtelen túszokra, hanem az őket támadó kommandósokra tüzelnek. Még lehetne vég nélkül idézni cikkeket, résztvevőket, adatokat azt igazolandó, hogy a hatóságok nem törekedtek a terroristák megnyugtatására, akár félrevezetéssel, minden más ilyenkor szokásos trükkel, látszólagos engedménnyel húzni az időt az optimális megoldásig, hogy a túszok élete maximális biztonságban legyen. Bíztak ennek a bizonyos altatógáznak a hatásában. Csakhogy ennek a gáznak az adagolásába végzetes számítási hiba csúszott, és ez ölte meg a vétlen áldozatok döntő többségét. Ennek ellenére mindezt most úgy tüntetik fel, mint egy jól sikerült mentési akciót.

Tehát ismét – akárcsak az első, majd a második csecsen háború kirobbantásakor – a legnyersebb, legkockázatosabb, legkíméletlenebb, legbrutálisabb megoldás kapott prioritást. Mert mindennek az eredendő, elsődleges oka a már több tízezer vétlen, ártatlan áldozatot követelő átkozott háború. Amely akkor – 1994 végén és később is – épp úgy elkerülhető lett volna, mint most majdnem száz ártatlan ember halála.