Gyermekkorom ízvilága

Az édesanyánk főzte étel ízét halálunkig nem felejtjük el. Szülőfalumban azt a menyecskét értékelték igazán nagyra, aki feledtetni tudta férjével az édesanyja főztjét. Van ugyanis a falusi étel ízének egy csodálatos varázsa, úgy is mondhatnám, hogy hagyományfolytonossága. A Rege a csodaszarvasról ama sorait, hogy száll a madár ágrul ágra, száll az ének szájrul szájra, a falusi étel ízére is vonatkoztathatjuk, hiszen Arany Jánosunk költői képénél maradva az édesanyák főzőtudománya is nemzedékről nemzedékre száll! Falun a nem szakácskönyvből tanult főzést soha nem az elmélet irányította, hanem a mindennapok gyakorlata.

Nincs áttekintésem arról, hogy Szlovákiában hány hivatásos szakács főz különböző éttermi helyeken, s ad ízt a főzeményeinek. Arról meg sejtelmem sincs, hogy a temérdek sok hivatásos szakács között mennyi azoknak a mestereknek a száma, akik a főztjüknek meg is tudják adni a finom ízt. Mert ők a szó valódi értelmében a főzőtudomány nagy mesterei, akik az örökölt tehetséget és a tanult mesterséget magukban egyesítve csodálatos ízeket tudnak varázsolni. Ők a szakácsszakma igazi művészei a sok kontár között, akik ugyan minden ételt meg tudnak főzni, csak a legfontosabbat, a felejthetetlen ízt képtelenek megadni. De hát az ilyenek nélkül lehetetlen lenne észrevenni és értékelni a született tehetséggel megáldott, képzett mesterszakácsokat!

Visszatérve azonban édesanyánk ételének az ízéhez, a „gyakorlat teszi a mestert” megannyi falusi aszszonyához, akiknek ugyan mindig sietős volt az útjuk ki a mezőre, be a mezőről, de a verejtéküket a konyhába behordva holtfáradtan is tenni tudták a főzéssel járó munkájukat, s a főztjükbe is belekeverték a felejthetetlen ízt. Akik két- és sokféle elfoglaltságukban még életük értelmének az ízét, a gyermekáldás örömét is akarták, s egyik gyermek után szülték a másikat, s a sparhelt fölött állva úgy szaggatták bele a felforrt vízbe a legelterjedtebb gömöri ételt, a reszelt krumpliból és félgrízes lisztből összekevert masszát, hogy hátukon batyuban ott ült a járni éppen csak megtanult legkisebb.

S ha már a sztrapacskát szóba hoztam, hadd mondjam el, hogy anyám jóvoltából mindmáig a legkedvesebb ételem. Úgy cseperedtem fel a szülői házban, hogy számomra az ünnepnapokat az olyan hétköznapok jelentették, amikor édesanyám túrós sztrapacskát tett az asztalra. Tudumásuk volt erről a rokonaimnak is, s ha Jánosiban vagy Balogtamásiban látogatásomat tettem, ugyanazon a napon mindkét helyen túrós sztrapacskával kedveskedtek. Csömört azonban soha nem éreztem, mert véleményem szerint a jó túrós sztrapacskát nem lehet megunni, az apósom naponta megette volna. Könnyebb azonban megenni, mint megfőzni, s ezt az apósom be is látta!

E páratlanul finom tápláléknak ma sem tudom megmagyarázni az ízét, illetve ízének titkát. Csupán találgatom, hogy reszelt krumpli és a félgrízes liszt nagyon pontos összekeverése vagy a felforrt vízbe szaggatott sztrapacska túróval és enyhén pirított tehénvajjal történő vegyítése adott-e fenséges ízt a közkedvelt ételnek, amely nem azonos a magyarországi galuskával vagy túrós csuszával. Magyarországon (sajnálhatják!) nem is ismerik a gömöri palócok egyik legfőbb eledelét! De ha csak egyszer is megkóstolják, ők is mindjárt úgy néznek a kitűnő ízű ételre, hogy vajon sárgolyónk császárai, királyai, minden rendű és rangú nagyságai esznek-e valaha is különb ételt?

Erre magam is akkor gondoltam először, amikor a hatvanas évek második felében Móricz Zsigmond lányát, Móricz Virágot és két férfi írótársát a Szlovák ĺrószövetség megbízásából szlovákiai körútra kísértem. A háromnapos autós út programjába Páskaházát, az anyósom faluját is belefoglaltam, kimondottan egy igazi, gömöri falusi sztrapacskás ebéd kedvéért!

Kérem szépen, a pesti íróvendégek nem tudtak eleget enni az anyósom elkészítette túrós sztrapacskából! Móricz Virág rögtön elővette táskájából a jegyzetfüzetét, és arra biztatta az anyósomat:

– Kedves, aranyos, Juliska néni! Mesélje el nekem szóról szóra ennek a fenséges ízű ételnek a receptjét!

– Nagyon egyszerű az egész – kezdett bele a történetbe az anyósom, és a sztrapacskakészítés fortélya az utolsó betűig Móricz Virág jegyzetfüzetébe került.

Én persze hallgattam, nem mertem ajánlani neki, hogy ha azt akarja, a sztrapacska Pesten, az ő konyhájában is ugyanolyan finom legyen, akkor az anyósomat is vigye magával. Mert visszatérve az írásom legelejéhez, azzal egészítem még ki a bevezetőt, hogy a falusi asszonyok évszázadokon keresztül alakították, finomították az étel ízét, s a tudományukat szinte kötelességszerűen adták át az utódaiknak.

S a sztrapacskafőzést különösen jól megtanulták, hiszen a dolgos hétköznapok hajtóerejévé vált. Annyi erő, energia volt benne. Minden nehéz paraszti munkához megfelelt. Ezért aztán olyan kedvelt étel lett, hogy amikor az anyósom falujában az egyik öregaszszony azt kérdezte kedveskedve halálára készülő férjétől:

– Kedves, jó uram, mit ennél meg a legszívesebben?

Ő szűkszavúan csupán annyit mondott:

– Hát egy kis túrós sztrapacskát!

Szájában ennek az ételnek az ízével kívánt átköltözni a másvilágra...