Gyermekkorom ízvilága

# Az új évezred küszöbén, ahol az étkezési szokásaimat és ízvilágomat a globális élelmiszerpiac pénztárcámra kombináló, vegyész-kufár szakácsai alakítják, nehezemre esik visszazökkenni abba a világba, amelyben hátulgombolós nebulóként pusztítottam a vegytiszta, fényesre sült, ropogós kenyeret, jókora Dubček-kifliket. De megpróbálni meg lehet, hátha elő tudom csalogatni az elfelejtett ízeket, finomabbnál finomabb illatokat, valamilyen rég volt hangulatot.

Rimaszécsen, a hajdan szebb időket megért, vásárairól és búcsúiról híres gömöri községben cseperedtem fel. A fakapus, sokszor átalakított szülői ház a falu Kertajjának nevezett részében áll ma is, néhány száz méterre a vasútparttól. A tiltott vasútpart és a házunk közötti rész jókora füves rét terebélyes sóskabokrokkal, bal felső sarkában három, apró termésű vadcseresznyefa áll. Ha jobban belegondolok, ott futballoztam harmincvalahány éve utoljára. Folyadék híján a hosszúkás savanyú levelek majszolásával oltottuk szomjunkat a Falu–Kertajja, a Falu–Széplány utca, a Széplány utca–Kertajja limonádé- és csapoltkofola-tétes labdarúgó derbiken, elkerülendő az otthoni vízivással járó kimenőmegvonást az elsumákolt lecke miatt. Az üveges „málnát” (minden színes folyadékot málnának hívtunk) a Lojko féle korcsma előtt, kerékpárjainkra támaszkodva ittuk, belekortyolva a „nagyok” csapolt kofolájába. ĺgy, kriglistől csak a nagyobb gyerekek merték kihozni a „vendéglátó-ipari egységből”, mert a jókora Rózsika néni ellentmondást nem tűrő hangon gyereknek, felnőttnek kiadta az ukázt, hogy a poharat vissza! De nehogy már azt feltételezzék a sorok írójáról, hogy amolyan kocsma körül oldalgó, iskolakerülő rosszcsont volt! Nyáron, szünidő lévén az én feladataim közé tartozott friss lucernát biztosítani a házinyulaknak, melyek tejföllel alaposan nyakon öntve, nokedlipárnán nyugodva fejezték be földi pályafutásukat. Az én részem a gerinc volt, a csigolyákat a bordákkal összetartó, szálas, omlósra sütött izomzatot igen szerettem, s manapság is, ha időt tudok szakítani arra, hogy meglátogassam szüleimet, nyomban elmúlik a gyötrő lelkiismeret-furdalás a ritka látogatások miatt, mihelyt édesanyám gőzölgő nyúlpaprikást tesz elénk az ünnepi asztalra.

De nem szívesen hagynám ki gyermekkorom menüjéből a sokféle halat sem. Horgászengedély ide vagy oda, akkoriban még merítőhálóval meg varsával ment zsákmány után férfirokonságunk valamennyi tagja, hogy éjjelente, mint valami titkos összeesküvésen, a pincénkben oszszák szét egyenlő mértékben a még mindig ficánkoló zsákmányt, persze csakis az erős halszag miatt, amely anyám szerint „átjárta” a házat. A Rimában, a Sajóban, a környező halastavakban volt még abban az időben annyi hal, hogy jutott belőle a kocahalászoknak, a halásztársaságnak és a prominens fejeseknek elegendő, ha halpecsenyére szottyant kedvük.

Még előttem tátog a kacsacsőrű kapitális csuka, ahogy nagyot csobbantva, a ráeresztett oxigéndús kúti víztől kapott sokkjában repül felém a zománcozott kádból, s úgy dönt fel, mint valami kamikadze repülőgép. Ó, édes bosszú! Soha nem vártam ételre türelmetlenebbül, mint ama csukából készült sültre, mert sülve készült el a lator, előmelegített sütőben, vajon ám, zöldpetrezselyemmel, mindenféle jófajta fűszerrel, hogy a vékony bőre jó alaposan megpiruljon, ugyanakkor az alatta lévő halhúst se hagyja kiszáradni. Belaktam én abból jó alaposan, kiköszörülendő a csorbát, amiért úgy megijedtem tőle az előző nap. A halászok valószínűleg igazat adnak nekem, hogy a halból készült finomságokra is nagyon rá lehet unni, mint minden ételre, ha túl sokszor kerül az asztalra. S magam is úgy lehetek ezzel, mert a pontyokból, márnákból, fejes domolykókból, kárászokból és keszegekből készült paprikások, halászlék ízét már nem tudom viszszaidézni, noha valószínűleg gyakran bekerültek gyermekkorom étrendjébe.

A disznótorokról annyit, hogy más gyerekekkel ellentétben soha sem örültem nekik. A kisütött tepertő és a zsír nehéz szaga miatt, a hagyományos savanyú leves és a hozzá dukáló főtt hús elköltése után, ha csak tehettem, távoztam, a hideg spájzba somfordáltam. Nem volt nehéz megtalálni a vászonkendővel letakart tepsit az előző este jó anyám sütötte zserbóval. Már körbe volt szelve, mert a vendégeket csak a téglalap alakú, szabályosan szeletelt, nem töredezett darabokkal lehetett kínálni, nem ám kacifántos szélekkel, amelyeket lehetetlen formássá sütni, s nincs is talán olyan szakács a világon, akit túlzottan zavarna, ha ezek nem kerülnek a tálcára. És engem csak ezek a vékony csíkok érdekeltek, hát inkább, mint a sorra asztalra kerülő friss pecsenye, hurka, kolbász, miegymás. Míg a népes társaság, nem ritkán 10-15 közeli rokon, a böllér ügyességét dicsérte agyba-főbe, addig én szépen megettem az ujjaimmal feltáskított süteményszéleket, megszabadítva a gazdasszonyt attól a gondjától, hogy hova dugja őket. Az édes ételekből még a szilvás gombócot szerettem, ha jól tudom főtt burgonyából és lisztből készül a tésztája, s benne szilva vagy szilvalekvár, megszórva pirított, cukrozott zsemlemorzsával. Valószínűleg, mivel elkészítése időigényes, nagyon kellett felcseperedő öcsémmel serénykednünk a házimunkákban, hogy rávegyük édesanyánkat, fogjon neki a gombócozásnak.

Mind az apai, mind az anyai nagyanyám főztjeihez kapcsolódó történetekről regényt írhatnék. Mindketten megélték a háborúk hozta ínséges időket, de ezekről nem szívesen beszéltek, pedig legalább akkora terhet hordtak a háború alatt a vállukon a gazdaság és a gyerekek körül, mint nagyapáim a lövészárokban. Az egyiknek kitűnő tejes meltakávéjára emlékszem, amelyet nagy darab fokhagymás pirítóssal ettünk, a másik vasserpenyőben hagymás zsíron szokott volt az onokájának – nekem – csirke- vagy kacsamájat sütni.

A gyümölcsökről nem írtam, édesapám falmelléki, korán termő Csabagyöngyéről, melynek összeaszalódott cukordús bogyóiból aszút lehetne bármikor készíteni, a kertünkben volt, azóta kiszáradt és pótolhatatlan barackfa sárgás gyümölcseiről, illatuk-zamatuk manna alapanyag, a parázsban sütött csemegekukorica-csövekről, s még sok más ételről, ízekről, történetekről, hogy felidézzem magamban mindazt, ami mára már végleg elveszett.