Gyermekkorom ízvilága

# Volt-e vajon a nomád magyaroknak „szülőföld” szavuk? Nem hiszem. Ez a szó csak a keresztény időkben jött, látott és győzött. Értsd: mint a mesebeli kis gömböc a környezetét, felfalta szinonímáit.

Ma úgy hívjuk a születésünk helyét, hogy „szülőföld”, pedig távolról sem biztos, hogy a szülőföldképünkben, a szülőföldünkkel kapcsolatos emlékeinkben, a személyes történelmünkben a „pur es chomuv” a domináns elem. Azt mondjuk, „meglátlak-e valahára”, s közben talán egyáltalán nem a szülőföldünk „szép határát” kívánjuk meglátni, hanem egyszerűen csak a szülősátrunkra, bocsánat: a szülőházunkra, az egykori bölcsőnkre vagy anyánk főztjére, mondjuk, egy konkrét bablevesre gondolunk.

Igen, nekem meggyőződésem, hogy ugyanolyan joggal beszélhetnénk például szülőkonyháról is, mint ahogy szülőföldről beszélünk, s a gyermekkori személyiségünk kialakulását ugyanúgy kapcsolhatnánk össze mondjuk egy tányér paprikáskrumplival, mint a szülőhelyünk földjével. Nekem legalábbis gyakran jutnak eszembe gyermekkorom falujának nagy evései, nagy ivásai, ételei, italai is, s nem csak falum „szép határa”.

Na, nem azért, mintha valamilyen nagy haspárti volnék, sőt: nagyon sokáig szinte nem is tudtam, hogy hasam és gyomrom is van, s hogy az ételt meg szokták különböztetni: ez isteni, ez finom, ez jó, ez meg pocsék. Megettem, amit elém tettek, s ha nem tettek elém semmit, akkor azt ettem, ami a kezembe akadt. Igaz, következésképpen nagyon hamar fancsali képű gyomorbajos honpolgár lett belőlem, úgy jártam-keltem (járok-kelek) a világban, mint akinek nap mint nap megették (megeszik) a vacsoráját, holott éppen hogy sokszor én nem tudtam (nem tudom) megenni azt a bizonyos vacsorát, de ez már más lapra tartozik.

Most messzi gyermekkoromnak azokról az ételeiről, ízeiről akarok szólni, amelyek – az ízekkel szembeni nagyfokú közönyöm ellenére is – meghatározóan megmaradtak az emlékezetemben, s nevük a mai napig varázsszóként működik bennem: elém hozza a hajdanvolt mesevilágot.

Igen, a mesevilágot, s csak másodsorban magukat a jelölt ételeket, mert akárhogy akarok is az érzékeimmel is emlékezni, az ízeknél sokkal erősebben, elevenebben élnek bennem a helyzetek, amelyekben a megidézett ételeket elfogyasztottuk.

Azt mondom például, hogy „tejfeles haluska”, s máris déli harangszót hallok, a falum harangjait hallom, s látom asztalunkon anyám kivarrott vászonterítőjét, s anyámon a hasonlóan vászonból készült s díszesen kivarrott kötényét. Mi a paprikáscsirkét hívtuk „tejfeles haluskának”, s számunkra ez szinte kizárólag vasárnapi, ünnepi eledel volt. Igaz, egyszer azt találtam mondani, hogy a mi tejfeles haluskánk a legjobb a világon, s anyám ebből kikövetkeztette, hogy az a kedvenc ételem, s attól kezdve nekem megvolt az a privilégiumom, hogy ha beteg voltam, paprikáscsirkével gyógyítottak, vagy később, amikor már nagydiákként és egyetemistaként csak hébe-hóba jártam haza, az asztalon mindig a „kedvenc ételem” fogadott.

Pedig isten látja lelkemet, nekem majdnem ugyanúgy a „világ legjobb étele” volt a paprikáskrumpli, a lóbableves, a ganca (ez krumpliból gyúrt, nagy darabokra szaggatott és túróval megszórt tésztaféle volt), a krumplilaska, a görhe (darabos kukoricalisztből készített pogácsaféleség), a száraz kolbász, s az érett-ropogós szalonna is. S azért csak majdnem, mert anyám valamiféle saját recept szerint a csirkepaprikás „zaftját” olyan sűrűre csinálta, hogy megállt benne a villa, s ez nekem különösen tetszett. Csak abban nem vagyok biztos, hogy a szememnek tetszett-e jobban vagy a számnak. De a „tejfeles haluska” feltehetően a falunk többi konyhájában is ünnepi ebédnek számított.

Közvetlen a háború előtt és után cséplőgépünk is volt (míg el nem vette a kommunista hatalom). A gabonacséplés úgy történt, hogy apám és a bátyáim nyáron az ökrökkel húzatott cséplő nagy alkotmányával, s a hozzá tartozó „motorral” s „generátorral” házról házra járták a falut, s elcsépelték az udvarokban álló hatalmas asztagokat. Enni mindig ott kaptak, ahol csépeltek, s mivel a cséplési ebéd ünnepi eseménynek számított, nagyon gyakran kaptak „tejfölös haluskát”. Ezekből az „ünnepi ebédekből” nekem mint gyereknek szintén sokszor jutott, volt hát módom összehasonlítani a mások „tejfeles haluskáját” a miénkkel.

A cséplőgépet hajtó „motor” (fülsiketítő csattogással járó, tárcsás, hajtószíjas erőgép) faszénnel ment (már magam sem tudom pontosan, a faszenet elgázosító „generátor” hogyan kapcsolódott hozzá), a faszenet apám és testvéröccse ősszel „égették”. Hetekre kiköltöztek a falumat övező hegyekbe, sűrű erdőkbe, s mindennap friss ételt kellett nekik vinni. Az ételhordás feladata sokszor rám maradt, de én szerettem „ételt hordani”. Pontosabban: szerettem az erdőt. S nagyon szerettem azt a szertartást, ahogyan apámék az isten szent ege s a hatalmas tölgyek és bükkfák alatt ebédhez terítettek maguknak. Emlékszem a szalonnasütésekre, a sült szalonnához harapott fehér kenyerekre, a száraz kolbászokra, de például a paprikáskrumplihoz evett „possajtott (poshasztott) iborkák” egészséges hersegésére, s a lóbableves diónagyságú babjainak kellemes-omlós ízére is.

Falum társadalmának megvolt a szigorúan kötött étkezési etikettje, a nehéz munkát végzőket nem lehetett ciberelevesekkel traktálni, mint ahogy mondjuk a lakodalmaknak s keresztelőknek is többé-kevésbé szabott volt az étrendjük. Étrend és falu strukturálisan azonos volt, mondták volna a szociográfusok, ha a falumban jártak volna valaha is szociográfusok. De én most, ha hajdan volt ételeinkre visszagondolok, úgy járok, mint az „eltűnt idő nyomát” kutató Proust a madleine-süteményével és csészeteájával: „virágok, házak, megfogható alakok… kertek szállnak fel” az én megidézett tányérjaimból is.

S mennyi virág, mennyi ház, mennyi pompás, megfogható figura, mennyi kert! Mindjárt egy Proust is kellene hozzá, hogy olvashatóvá gátolja a múlt előtörését. Vagy inkább egy Krúdy, aki hasonlóan nagy mestere volt az emlékezésnek, mint Proust, de a különböző ételek leírásának még talán nagyobb mestere is volt, mint a francia időkutató.

Az én szülőkonyhám e szerény megidézésének a végén is álljon egy Krúdy-idézet arról, hogyan viszonyul az egészséges gyomor a világ gyönyörűségeihez.

A Hét Bagolyban Szomjas Guszti oktatja a fancsali képű, gyomorbajgyanús Józsiás urat, aki a fancsali képet és a gyomorbajt leszámítva is feltűnően hasonlít e sorok írójához (emlékezetből idézek, elnézést az esetleges pontatlanságért):

Amíg a gyomor jól működik, amíg a kövér kacsa örömet okoz, amíg a húsnak az ízében megérezzük a legelők, erdők, források illatát, a bornak a zamatában a tavaszi virágzást és az őszi szüret taposólányainak jókedvét: addig semmi sincs elveszve.

Józsiás úr kommentárja: Az a szerencsétlen ember, akinek a száján jön ki, amit megeszik.