Gyermekkorom ízvilága

Egy Ipoly menti kis községben, az alig négyszáz fős Kóváron töltöttem gyermekkoro-mat a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben. Szerencsém volt, egy olyan közösségbe születtem bele, ahol még éltek a régi hagyományok, megvoltak a nagycsaládos rokoni kötelékek is. Édesapámék és édesanyámék is hatan-hatan voltak testvérek, és igyekeztek mindig tudni is egymásról, noha négyen közülük az Ipoly túloldalán, Magyarországon éltek, s a hatvanas-hetvenes években még két szocialista ország között sem volt egyszerű a kapcsolattartás. Mindezt azért írom, mert gyerekkori emlékeim között az étkezések nem öncélú eseményekként ragadtak meg, hanem a társadalmi-családi érintkezés szerves részeként. A mi családunkban az étkezésnek némiképp szertartásjellege is volt, ehhez az esetek többségében társult az asztali ima, s az étkezés után az asztalnál üldögélés egy kis ideig, a család dolgainak megbeszélése is. Ez az asztalnál való üldögélés vasárnaponként, családi összejövetelek alkalmával akár több órás beszélgetésbe is torkollott, voltak időszakok, amikor gyerekként alig vártuk, hogy szabadon engedjenek bennünket, de az is előfordult, hogy magunktól is ott ragadtunk az asztali témák bűvkörében, s órák hosszat hallgattuk a régi történeteket. Valahogy a nagycsaládi miliő részét képezte a gyakori vasárnapi kacsasült és az utánozhatatlan ízű-illatú túrós rétes is. Édesanyám váltig mondogatta: meleg kéz és meleg szív kell a rétestészta tökéletes kihúzásához, ahhoz, hogy a papírtól is vékonyabb legyen, s bizonyára igaza is lehetett, mert néhány barátom még ma is legendákat mesél anyám réteseiről. Azt pedig mindenki tudta a környéken, hogy az igazi ropogós kacsát csak a nénikém jól kifűtött kemencéjében, cserépedénybe rejtve lehet jól kisütni.

Feledhetetlen emlék számomra a kukorica- vagy tollfosztások alkalmával felszolgált friss, meleg, mézzel édesített mákos főtt kukorica is. Talán ezt is a hangulat, az imbolygó-lobogó fények, árnyak emléke s a hozzá kapcsolódó történetek nemesítik szép emlékké, tény viszont, hogy egy-két első világháborús történetre visszaemlékezve – képzelettársításként vagy akár reflexként szinte érzem az ízes mákos csemegekukorica illatát.

S hogy teljes legyen a magyar igazság, egy nagyon egyszerű, de nagyon finom ételkombináció is ide kívánkozik, a naplementébe hajló szombat esték emlékének felejthetetlen kiegészítője. Mi a felvégen laktunk, édesapám nővére pedig a falu közepén, aki szombatonként rendszeresen sütött friss kenyeret. A tészta beoltását, dagasztását édesanyámmal együtt végezték, 2-3 asszony az egész rokonság számára sütötte a kenyeret. Amikor kész volt, addig-addig ügyeskedtünk, míg le nem csíptünk egy-egy darabot valamelyik frissen illatozó cipóból. Az igazi fejedelmi kiegészítője azonban ennek az ételnek a frissen kifejt tehéntej volt. Ehhez az emlékhez hozzátartozik a jó öreg Legény Miska bácsi személye is, aki már jó két és fél évtizede egy sírhalom alól meséli – ha meséli – történeteit a túlvilágon.

Világlátott embernek számított annak idején, megjárta a második világháború poklait, öt évig a szovjet fogolytáborokat is elszenvedte. Rengeteg mesét, történetet ismert, bőven traktált vele bennünket, gyerekeket. Egy hibája volt csupán szegénynek, egy nálánál idősebb, férfias jellemű amazont vett feleségül, aki mellett otthon nem tudta kiteljesíteni képességeit, s uram bocsá’, eléggé papucsférji szerepbe kényszerült. A szüleimmel való megállapodás alapján ő hordta föl nekünk a frissen fejt tejet, s ilyenkor, szombaton esténként, néha fel is lázadt. Gyakori emlék, ahogy ott ülünk kint a padon, édesanyám friss kenyeret és tejet ad nekünk, gyerekeknek, édesapám pedig egy pohár frissen húzott bort Miska bácsinak. Az öreg mesél, apám bólogat, majd hátra megy ellátni az állatokat, az öreg felénk fordul, és mondja, mondja a történeteit, majd odaszól nekem, a legnagyobbnak: „Na, fiam, itt a tejpénz, mondd meg apádnak, kérek még egy liter bort.” ĺgy ment ez nála, majdnem a cserekereskedelem szintjén: meg sem számolta a heti tejpénzt, ami a markában volt, egy liter bort ért. Apám erre menetrendszerűen csak az aprót fogadta el, a többit beletette az öreg kabátzsebébe, s a bor felhozatala után finoman jelezte neki, Magdó néne, a felesége várja otthon. Ő az ilyen szóra ültében is felegyenesedett, magasra rántotta dús szemöldökét, és fennhangon, szinte szertartásosan azt mondta: „Az á? Tanuljátok meg, ő már régen nem lesz, amikor én még mindig legény leszek.”

Az bizony, ma is, a fejfája tanúsítja. S a szomorúság is, mi a fejfát körüllengi, szomorúság egy letűnt világ után, mely vissza már soha nem tér. ĺzeivel, meséivel, szellemiségével elillant – örökre.