Gyermekkorom ízvilága

S ami állat, növény megtalálható a csallóközi ég alatt, ott él, virágzik, terem körötted. Azon túl mindig, bárhova vetődj életed során, betondzsungel, aszfaltsivatag foglya leszel. Ha szerencséd volt, városi gyerekként, egyáltalán: gyerekként tanyán is élhettél egy darabig, megtapasztalva (nem csupán néprajzi vagy történelmi közlések verbális élményeként) az élő tanyavilág egzotikumát – folyóparttal, réttel; nyárfák, akácos, füzek; a fák közt dombokra épült két-három ház... Az egyikben, rokonokkal, „szülőkkel” ott laksz már magad is; gyümölcsös kertek, a háború utáni napokban még művelés híján. Öntudatlan órák íze-emléke: budapesti, komáromi óvóhelyek; semmi rögzíthető.

Az anyatej ízének emlékére sem emlékszem, bár, mint megtudom, anyám túlélési stratégiaként több mint két évig anyatejen tartott, ha tehát úgy fordult, kettőnk közül csupán ő maradt éhes – aprócska mozzanat, háborút idéző. A szilvapálinka persze egészen más... Jó öreg pincék, óvóhelyek salétrommal, penésszel, nyirokkal, a nyomorrealizmus minden reprezentatív kellékével komfortosak. Sikerült is begyűjtenem egy makacs bélhurutot, melyet anyám – gyógyszerek híján, lesz, ami lesz – orvosi ajánlatra szilvapálinkával kúrált. S mit ad isten: kikúrált! Bár, nem kizárt, hogy a szilvórium és az anyatej kombinációjából az utóbbi tett rendbe, másfelől, háború volt: mit lehessen tudni.

De a szilvórium aromája sem az óvóhelyekről származtatva ihlette öntudattal, civil kurázsival a 70-es évek napjait, éjszakáit, mikor is időnként lázadozva kimondottan „rendszer ellen” ittunk. Az ötvenes évek derekáig hetente visszajártunk látogatóba, valójában: feltankolni a tanyára. Gútáig vonattal, onnan kerékpárral, anyámmal s a hozzánk csapódott Gézával, aki Gergő bácsi néven szellemült át irodalmi figurává. A szilvórium íze innen datálható, s vendéglátások elmaradhatatlan tartozékaként rögzült, megejtőn demokratikus légkörben: a stamperlik számát és űrtartalmát tekintve a felnőttekkel egyenrangú vendégként kezelték az embert – ez roppant tetszett nekem! –, bár az „ember” lába még alig ért a földre a hokedliról. Többé nem lett volna szabad megkóstolnom a gyömbéres süteményt, de felnőttként, sivár érdekektől tompult képzelőerővel hazárdul visszatérünk a gyerekkor „nagy” dolgaihoz, nagy élményeihez. ĺgy fakul körülöttünk s persze velünk a világ!

Az első rögzíthető, bár homályos utcakép: békés nyár, nyárelő, a szódás fogatán csilingelő palackokkal, krakedlisüvegekkel hajt el mellettem; a krakedli habzó piros málnalé, ízét már ismerem. Napozóban megyek a járdán, hátamon batyu, fejkendőbe kötött pogácsa; nagyanyám világgá küldött valami hallatlan latorságért, talán hagytam, hogy a macska a poharamba lefetyeljen... Soha nem éreztem még hasonló kilátástalanságot, koravén rádöbbenéssel a világban rejlő lehetőségekre, csapdákra: a játékból szemvillanás alatt a kivetettség halálosan komoly drámája lett, hangulata később belengte a felvidéki transzferirodalom stúdiumait. A happy endet a szomszédos kapu alatt, gyömbéres süteménnyel Csubricsné, a szerb asszony celebrálta. Nevetve magához ölelt, páratlan szeretetkitörést produkálva – ennek minden jelzője, igéje fordítva értendő: „Hát nem meg köll zabálni a mocskos kis kurva kölykét?! Hát nem meg köll?”

Beavattatásod misztériumtörténete, amint egy évad alatt „behavazott tájból” – ilyennek látod először egy lovas kocsiról leszállva – saját meghitt territóriumoddá válik. ĺzekkel-színekkel, hangokkal (érdekes: sohasem zajokkal) teljes világként köréd tekeredik, egyszersmind egzotikuma is bejárva-belakva. Kettős mozgás, közelítés egy sajátos, még természetes tempójú időben. Ha szerencséd volt, a létnek ezt a calmato-grandioso, nyugodtan-hatalmasan tempóját még gyerekként megtapasztalhattad. Az évszakok és napszakok tempóját, az ételekét – nem a főzött, a kotyvasztott ételekét. A füvet tejjé, a föld nedveit cukros gyümölcsökké alakító calmato-grandioso, ha szerencséd volt, ritmuslenyomatát idegrendszeredben hagyja: lényed mélyében hordott modell.

Talponállói idillben – a kereskedelmi tévé szerencsejátékot, műtapsot sugároz –, a calmatóra gombaként rátelepedett civilizáció hadaró tempójában magadba lapátolsz valami ehetőt (talán maggis bablevest?), életed szent aktusa gyanánt, hiszen abból és azzá leszel, meg olyanná, mint amit és ahogy táplálékként magadba fogadsz. A tévelygés halovány (bűn)tudata megérint, talán a maggis bableves ízére az időn át fölsejlik a dinnyék, gyümölcsök, a sajtárban habzó frissen fejt tej illat- és ízemléke. S mert négy-öt évesen ízlésed s érzékszerveid még tiszták, valóban érzékenyek, s a főzéssel szerves értékükben degradált fűszerekkel számodra ehetetlenné javított ételek helyett (a húslevest gyerekként mosléknak éreztem az elvakult szülői terrorral szemben is: „Dinnyét csak ebéd után!”): dinynyék, szőlők, cukortól feszülő ringlók, vajkörték stb. képe kísért – ősszel szüretelt almák a szekrény tetején tavaszig tartják erejüket, létidejük talán az Egészben betöltendő szerepük szerint a calmato-grandiosóhoz illeszkedik...

Nosztalgia? Semmi vész, eszemben sincs ízek ürügyén gyerekkori éden nyomait kutatni, s gyanús rousseau-izálás sem ragadott el. Bár az urbanitás tartalma és jelentése fél évszázad alatt szép csendben megváltozott: folyamatosan közeledik valami felé, ami árnyékát mint negatív, élet- és emberellenes, előrevetíti. Mementója a tokiói, New York-i utcakereszteződésben gázálarcban posztoló forgalmista. A kipufogott benzin íze és aromája? Brrrrrrr!