Gyermekkorom ízvilága

Első gondolatom az volt, hogy egy frappáns „no comment” visszaemlékezéssel oldom meg ezt a problémát, persze, a szerkesztő „őszinte örömére”.

Mivel ezt az emlékiratot olvassátok, gondolom, kiderült, hogy ezt a megoldást végül is elvetettem, persze, ez sem ment olyan könynyen, hiszen közben eltelt egy-két hét (netán hónap?).

Aztán arra gondoltam, vajon kit érdekelhet az, hogy egy egyszerű halandó 20-30 évvel ezelőtt hogyan rontotta el rendszeresen a gyomrát jóízű mohó lefetyeléssel, vagy éppen „ez nagyon egészséges, tele van vitaminnal, bár íze, mint a ...” címen, kényszerű táplálkozással. Aztán hamar rájöttem, hogy ha mást nem is, hát engem biztosan érdekel, így hát elkezdtem keresgélni az otthoni, kéméndi anyuféle ízek között.

ĺme, az eredmény:

nyári zöldborsóleves – egyenesen a kertből; utánozhatatlan rókagombapörkölt – egyenesen a kéméndi borospincéket körülölelő erdőből; vagy az ugyanonnan származó őzlábgomba rántva; mákos dedelle – máig a legkedvesebb ételeim egyike; almás pite – feleségem szerint, amit én almás pitének hívok, az almás kalács, mindenesetre a kelt tésztából készült, reszelt almával vastagon töltött mennyei táplálékról beszélek. Továbbá a megboldogult nagymama cukorbáránya – na, olyat azóta nem sokat ettem, mert azt az ízt senki nem tudja utánozni, és persze egyre kevesebb az ilyen finomság. Még most is látom, ahogy a karamellizált cukorba kevert reszelt dióból készült masszát nyers krumplival simítja bele a bárányformába, majd cukros tojásfehérjehabból készült krémmel díszíti, közben az előzőleg tésztaszerűen kinyújtott masszából vékony csíkokat szab, és még forrón különböző méretű sodrófák köré tekerve formáz apró meleg hidacskákat, és készít belőle ízletes cukorkosarakat, persze, közben egy-egy csíkocska finom krémmel megbolondítva a körülötte lebzselő unokák hasába vándorolt. A következő íz, amit még mindig a számban érzek, az a kéméndi forró barna kenyér, melyet apám egyik éjszaka hozott haza valamilyen „fusimunka” ellenszolgáltatásaként a pékségből. Ha nem tévedek, ez abban az időben lehetett, amikor az orosz katonák végre elköltöztek a pékségből, és újraindulhatott a munka. Nos, a forró barna kenyér kacsazsírral, pici sóval és kovászos uborkával máig beindítja gyomornedveimet – ilyenkor szoktam leugrani, általában éjjel 1-2 óra körül, a sarki pékségbe, forró barna kenyérért. A következő emlék a laska – azaz a kinyújtott házi tészta széle a sparhelt vasán megpirítva.

ĺme, a többi finomság

csak címszavakban: savanyú bableves pirított kiflivel; Pedro (aki nem tudná: testes rágógumi); a kéméndi kocsma nevezetessége: csinált sárgamálna, csinált pirosmálna – azaz narancs-, illetve málnaszörp ásványvízzel; medveszar – azt hiszem, ánizsos gumicukorka; bodzalé – bodzaszörp kútvízzel; bundás kenyér; keserűtúró – azaz juhtúró; birsalmasajt; padláson aszalt szilva; a párkányi mama Kofila csokija (ez az ő kiváltsága volt; minden látogatáskor, amit persze alig vártunk, hozott egy táblával) – szerencsére hosszabb szünet után pár éve újra megjelent az üzletekben.

Ez az a pont, amikor eszembe jutott a tökfőzelék. Nos, annak az ízét soha el nem felejtem. Még ma is elképzelhetetlennek tartom, hogy ilyen állagú, ízű, színű és illatú anyagot valaha is a számba vegyek táplálkozás céljából – egy performansz kedvéért talán megkockáztatnám, mert ugye a művészetért mindent, de hogy le is nyeljem, sőt esetleg többször is egymás után...

A következő íz, mely idekívánkozik, az a kelkáposzta-főzelék – ma már szeretem, de gyermekkoromban ki tudtak volna kergetni vele a világból. Fogszabályzó stolverk – hát az aztán egy észbontó édesség volt annó! Pillanatok alatt úgy rátapadt a szájpadlásodra meg a fogaidra, hogy sok esetben fogszabályzónak használták, csodálom, hogy nem lehetett vényre (azaz receptre) kapni.

Sumenka – vérpezsdítő, csak „természetes” anyagokat tartalmazó ajzószer, amely mellékhatásként borzalmas vízi hulla színűre festette a nyelvedet. Igaz, hogy nem rendeltetésszerűen használtuk, de az esetben a gyomorbántalmakra használt ecetes szódabikarbóna-koktél ahhoz képest misebor lett volna.

Gesztenyefalevél-szivar természetesen újságpapírba csomagolva, és a templom mögötti gesztenyefa ágai között fogyasztva, szintén a nehezen felejthető ízek csoportjába tartozik, bár később a Detva (híres cigarettamárka) már-már vetekedett az ízével.

Mivel számomra az ízvilághoz az illatvilág is hozzátartozik, végezetül megemlíteném még nagyapa munkahelyét, ahol sokat lógtunk annak idején. A kéméndi dohányszárítóban – mely ma már nem üzemel – volt fűtő egy ideig. Fantasztikus illatok terjengtek ott. Részben a piros fűszerpaprika illata – melyet a kemencén szárítottak –, és nagyobb részben a dohányszaunából kiáramló dohánylevélillat. És hogy az egészségről se feledkezzünk meg, a hárs és a hárstea illata altatott el időnként nagyszüleim szalmával bélelt matracán, miközben Rhoda Scott jazzorgonista koncertjét néztem jóval azután, hogy már köpött a maci.

Megvárakoztatom az időt

addig is lecsót csinálok

addig is párhuzamosokat lépek Mária Teréziával

addig is vállalom az összes kisebbség és nagyobbság üi

addig is szalutálok

addig is tekervényeseket mondok hogy csak az értse aki

(Juhász R. József: Van még szalámi – intermediális szakácskönyv, Kalligram–Magyar Műhely, 1992)