Gyermekkorom ízvilága

Amúgy fél szemmel, szeméremérzettel olvasva az ízekről szóló jelen idejű, magyarázó-emlékező írásokat: a korban hozzám közel állók csak-csak. De a jóval utánam következők konyhái mintha a túlvilágról tolnák elő a zsúrkocsit.{PRIVATE}

A körülmények, az évszakok, a mód írják és befolyásolják a mindenkori „étlapot”. Gyermek- és ifjúkorom a parasztvilág. Öt hold föld, darab szőlő, kaszáló. Apám kis megszakításokkal hét évig katona – legmesszebb a Don-kanyarnál volt. Recepteket nem hozott sehonnan. Négy gyermek, anyám „katonafeleség”, családi mindenes; kapa, kasza, fenkű, balta, gereblye, súrolókefe, meszelő, fakanál. „Ő volt az egyetlen minden.”

A fazék volt a napi teendők sodrában a legutolsó szerszám. A fazék csak úgy becsúsztatva köztesen a gondok sorában... A természetből éltünk. A boltba sóért, cukorért, paprikáért, ecetért, smolpasztáért jártunk.

A tej

Az volt életünk megtartója. Reggel és este frissen fejt tej. Ahogy ittam, még éreztem az állat testmelegét. A nomádok, a honfoglaló magyarok lehettek ennyire a tej rabjai. Ha lett volna bennem költői buborék, altatódalt írtam volna a tejről. Máig hallom a sajtárból öntött tej puha csobogását. Megittam kistenger tejet, s amióta nem vagyok ráutalva, egy nyelés sem megy le a torkomon.

Tél, tavasz, nyár, ősz. A krumpli nem hagyott ki egyetlen évszakot sem. Nagyapám házában még egybe volt építve a kemence a tűzhellyel. Ahogy ősszel megraktuk az első tüzet, szakajtónyi krumplit öntöttek a sütőbe. Hajába sült krumpli, az ősz első melegítő illata. Ettük, ettük, s ha megakadt, nyeltünk hozzá aludttejet. Ha meguntuk, zsámiskává törtük, s leöntöttük hagymás zsírral – így mohón etette magát.

A kenyér

Az emberiség ősi-örök étele. A kenyérsütés a parasztmenyecskék nagyvizsgája volt. Anyám előbb imát mondott „add meg a mi mindennapi kenyerünket...” Ezzel kezdődött az előző esti szertartás. Előtűnt a sütőtekenő, a liszt, a kovász savanykás szaga. Reggel a dagasztás, s kezdtük fűteni a kemencét. Előbb a lángos sült meg, majd a cipó, a kenyér. Tömtük magunkba a meleg lángost, aznap nem is ettünk mást... Minden házban más volt a kenyér íze, s minden asszony azt hitte magáról, hogy ő süti a legjobb kenyeret.

A parasztkertek ősöreg gyümölcse a szilva volt. A szilvások nemzedékek életével öröklődtek. Igénytelen fa, szapora termésű. Magról is megnőtt, s termett, nyári, kora őszi éhségeink menedéke volt. S a szilvalekvár, ősi, időtálló íz. A főzése külön mesterség. Anyám tészta közé nyomkodta a fekete lekvárt, s ez lett a derelye. Egyik ízből lett a másik. Ünnepi étel, ettük, ettük, míg elálmosodtunk.

A szilvalekvár elkísért a sárospataki tanítóképzőbe is. Falusi-tanyasi évfolyamtársaim elemózsiaszekrényeiben ott szaglott a lekváros cserépfazék. Lakat alatt őrzött kincs volt. Randevúra lopakodóknak karéj lekváros kenyérért kölcsönöztem az ingemet és a kabátomat... Nyírségi osztálytársam olykor kandisznó szalonnával híreskedett. Felvidéki hontalanoknak kínálgatta. Rágcsáltuk napokig, nem kopott, lenyelni nem tudtuk, kiköpni sajnáltuk. Valamelyik nagyokos azt bizonygatta, hogy az ősmagyaroknak ez biztosan ízlett. Az ízek az emberrel járnak, öröklődnek, elmúlnak, s valamilyen formában újratámadnak.

S a mindenféle haluskák; lekváros, túrós, káposztás. A krumplihaluskát dagadónak hívták, mondták fingónak is, gyorsan elkészült. Reszelt krumpli, liszt, tojás, ha volt, tepertő, zsír, ha nem, akkor meg csupaszon. Ezzel hamar be lehetett fogni minden éhes szájat. Laktatott. ĺzes volt, kívántatta magát. Aki nem tudta abbahagyni, derékban percek alatt meggömbölyödött.

1938-ban meghalt nagyapám felesége, Julcsa. Az ő halála vetett véget nagyapám őszi boros düheinek. Attól fogva ő is készült a nagy útra. Munkához többet nem nyúlt. Két gyönyörű szürke ökrét eladta, s az árát naponta eregette le a torkán. A nap kocsmával kezdődött, a zsidókocsmába és viszsza. Utána mindenkitől távol leült az udvar gyepére, és nézte a maradék világot. Foga egy se. Kihűlt pipáját nem engedte a markából, várta az estét, a haluskát. Rágnivaló ételt már nem vett a szájába. A csupasz haluskát csak úgy lecsúsztatta. Merítette a kanalat és nyelte, nyelte... Vele együtt mi is haluskára kényszerültünk. Haluskás estebédek, haluskaszagú éjszakák... Halála napján is még kérte a haluskát, és egy csupor bort. Hosszú útra az ember magával viszi ételeit és italait is.

S a téli tollfosztók „csemegéje” a puhára főtt tengeri volt. Téliesen, ráérősen folyt a beszéd, a mese; a nyár, az ősz történései, pletykái. S közben kanalazták a cukrozott kukoricavacsorát, mi pedig nyálcsorgatva vártuk, mi marad. Ilyen est-éjszakákon a tollak neszezéséből, s a halk szavakból szövődtek az igaz mesék.

Felső-Bodrogközben a 40-es évek fordulóján aratott a tüdőbaj... Csak számoltuk, soroltuk a földbe eresztett fehér koporsókat. A klíma, a gyenge táplálkozás, a gyógyszerhiány – orvos hiába volt. Egyik kezével engem is magával ragadott a csontkezű... Makacs lázam lett, s valami gyámoltalan gyengeség fogott, anyám gyakran kapott az arcomhoz... Szembeültetett magával a nagylelkű zsidó orvos. Sokáig nézte az arcomat, meg fogsz gyógyulni, mondta lassan, a tüdőd, azzal van baj... Rózsaszín pirulákat adott, anyámat kioktatta, sokat adjon enni, sorolta, sonka, vaj, tojás. Ebből a receptúrából csak a tojás maradt. Szomszédasszonyok szakajtók alján hozták... Egye, csak egye, mondták. Anyám napjában számtalanszor érintette a bőrömet. Lefekvés előtt vizes ruhadarabbal hűtötte homlokom, s igazította folyton, míg el nem szenderült. Hónapokig fekdecséltem, botorkáltam erőtlenül. S már öklendeztem a főtt tojástól. Hívtak hozzám javasasszonyt, aki itatott velem valami ronda folyadékot, s elment... Valaki sok káposztát ajánlott gyógyszerül, zöldet vagy savanyút, mindegy...

Nem tudom, hogy menekültem meg, talán anyám éjszakánként hozzám simuló testmelege... A röntgen még harminc év múltán is mutatta az elmeszesedett foltot.

Felső-Bodrogköz mocsárvidék volt, állandó nyavalyája a malária. Azt mondták, a nagy szúnyog terjeszti. Megsárgultam, egyik pillanatban láztól égtem, majd kivert a veríték, s így váltakozva. Amikor már nagyon egy helyre néztem, anyám vizes lepedőbe csavart. Vénasszonyok jöttek, s a vizes rétek szélén szedett füvekből főztek teát. Keserű volt, minden nagyon keserű. Ez is gyermekkorom íze.

A macesz. Míg el nem hurcolták a zsidókat, addig a zsidó sábesz kezdetével – péntek este –, a szomszédos zsidó családok tűzrakója voltam. Amit egy darab macesszal háláltak meg. Ez is gyermekkorom ős íze – a macesz.

Az aratás

Parasztünnep. A kaszálás és a marokszedés – gyönyörű rabszolgamunka. Alig múltam tizenöt, csak azért is hetykén én akartam vágni a rendet. Estére már csak támolyogva tudtam menni hazafelé. De a déli ebédek... Kilométereket gyalogolt anyám az ebédes kosárral. Legtöbbször zöldségleves, paprikás krumpli és nagy kanna szomjat oltó uborkasaláta. Kék ég alatt búzakereszt vagy akácfa árnyékában kannából hörpölni az uborka levét – felejthetetlen.

A helmeci határ homokdombjain dinnyét ültettek a gazdák. Jó szomszédként egymás után sorakoztak a csőszkunyhók. Nappal mi, kölykök pásztorkodtunk. Olyan vásott kamaszfalka voltunk, akik egymásnak mutogattuk a micsodáinkat, és lányokról szólt a beszéd. Dinnyén éltünk. Habzsoló evésünk támadó vágyainkat ingerelte, s ekkor is folyton csak a lányok. Az ízek nemcsak önmagukba valók, személyesülnek, s rokonítják a világ hatásait.

A szegényes konyha nem maradt el Sárospatakon sem. 1945 január-februárjában közvetlenül a háború után indult az oktatás a tanítóképzőben. Szegény kirabolt Magyarország. A háború kábulatából eszmélő iskola. A hazai diákokat természetbeni beadásokra kötelezték, krumpli, paszuly, liszt, s valami zsírozó, lekvár... Akik a határon kívülről jöttek, éhenkórász megtűrtek voltak. Két évig minden reggel merőkanál rántott leves és egy darab kenyér. Jaj! Asztali ima, s utána a rendíthetetlen rántott leves. Volt olyan képzetem is, hogy a Bodrog folyóból reggel lajttal hozzák a „levest”.

Helyzetünk akkor fordult jobbra, amikor amerikai tejport kapott az internátus. Ezután a tejporos kávé váltakozott a rántott levessel... Az örökkévalóságba vezető ízek. S az ebéd? Legtöbbször krumplihabarék, s annak mindenféle rokonai. Vacsora hol volt, hol nem volt. Könyörületre vártunk, valami esti csodára. Hátha. Akiknek volt, gyorsan falták magukba az ételt, tudták, ha megnyisszan a szekrényajtó, a folyosóra rebbennek a mezítlábas, hálóinges sáskák... Elalvás előtt imádkoztunk. S ezután az éhes száj ízeivel szenderedtünk el.

A vágyak ízei

Ételek, melyekre vágytunk. A töltött káposzta, vasárnapi étel, amit még a háború idején is – ha tengeridarával töltve is – megfőztek... A csőröge, a fánk, a ritka disznóvágások ritka ízei. A főtt vér, a disznófül, a disznótoros káposzta, a hurka, a tepertő, a kolbász, palacsinta, tejbe főtt gríz, pirítós kenyér – a vágyak ízei.

A paraszti világ óvta a természetet; a kaszálók szélén megőrizte a szamócát, a sóskát, a rengőt, legelők szélén a vadkörtét, a kökénybokrokat. Sajátunkká lett a szedegető-gyűjtögető életmód. S ha valami jóízűt találtunk, mosolyogtunk. Tudtunk korgó gyomorral is mosolyogni.

Világjárásom ételízei

Délkelet-Ázsia, Üzbegisztán, Tádzsikisztán, Kazahsztán, Kirgízia tésztás, juhos ételei, s a zöld tea világa... A balkáni konyhák, a hagymás szerb ételek, Skandinávia zsírszegény konyhája, a főtt disznókaréj, párolt s főzött halételei, a rénszarvaspecsenye... A franciák, az olaszok ízcsodái... Kanada, Amerika világkonyhái... A sok-sok finomság nem tudta rabul ejteni ízlésemet. Az ízek az életmód ízei is. A gyermekkor ízeitől nem lehet szabadulni. Beleszívódtak a sejtekbe. A gyermekkor ízei számomra az élet alapízei. Újabban ösztönösen vonzódom a magyar főzés-sütés hagyomány ízeihez. A természetes magyar fűszerekhez, a kapor, a borsika, a zsálya, a bazsalikom... A régi s az új... A szülőföld, ízeivel is jelen van az élet végéig.