Gyermekkorom ízvilága

Ha prózaíró volnék, hét nyelven beszélő ínyenc-regényt írnék az eltűnt időről, a kimondhatatlan gyermekkorról s annak feledhetetlen ízeiről… De hát poéta vagyok, okkal és joggal szűkszavú. Engedd meg, kedves olvasó, hogy ez az egyszerű kijelentés vezesse tollamat. Majdnem azt írtam, a pennámat – adj pennámnak erőt, úgy írhassak, mint volt –, hogy megkísértselek: emlékezz te is a múltra, a lúdtollra (lám, mire jó a lúd!), mellyel eleink rótták megtartó üzeneteiket számunkra, a „közös asztalra”.

S már itt is vagyunk a „témánál”, a lelki és testi közös asztalnál, az áldott és megáldott ételeknél, melyek között bizony a lúd ilyen-olyan csodaságai – libamáj, libacomb, libazsír – is megjelentek libapásztor koromban, akarom mondani, azokban a boldog pulya-időkben, amikor még amolyan gondtalan paraszt-palánta, mi több, úrfi-csemete Lúdas Matyi voltam.

Istenem, mit is mondhatnék örök remekeidről, melyek a messzi gyermekkorban úgy öleltek körül színeikkel és illataikkal, mint virágokat, madarakat, fákat a kristály levegő. Milyen mélyre vagy magasra kellene szállnom, hogy a gyermekkor elsüllyedt egére lássak! Hogy a Pilis-dombról megpillantsam az életadó szántóföldeket, réteket, legelőket, s lassanként felszálljanak róluk az illatok, ízek, melyeket oly nagyon ismertem és szerettem. Hogy megelevenedjenek a mezítelen talpamat simogató dűlők, Abaháza, Láz, Zsidócsernyő, Molyva, Csomarét, Dénestava, Kígyós, Szénégető, Virágrét, Csukás, Bótava – ők tanítottak a föld évszaki színeire, szagára, a vadvirágok varázsára, az egek illatára és vad bivalyerejére, a verejték sós szagára… S a lélek mily elsüllyedt mélyein hallom a rigók, fecskék, gólyák, cinegék, mátyásmadarak, barázdabillegetők, búbos bankák, ökörszemek, pacsirták, vadgalambok, szarkák dalát, csevegését, kelepelését, sírását, veszekedését, pletykáját, panaszát, fuvoláját, kiáltozását… Emlékezés – mintha csupasz arcomat méhkasba dugnám! Istenem, mit is mondhatnék örök remekeidről? Nem tudom.

Azt viszont tudom, hogy Szentírásodban így szóltál: „ĺmé, néktek adok minden maghozó füvet az egész föld színén, és minden fát, amelyen maghozó gyümölcs van; az legyen néktek eledelül… minden, ami nyüzsög a földön, és a tengernek minden hala kezetekbe adatott; minden mozgó állat, amely él, legyen nektek eledelül.”

Minden maghozó füvet – a kenyérgabonát tehát, vagyis az életet adta az Atya még az ember megteremtése előtt. Meg a többi növényt, gyümölcsöt és állatot, melyekből ama elsüllyedt időben nekem is jutott bőven… Valami varázslat folytán ma már úgy érzem, mintha gyermekkoromat az Édenben töltöttem volna. Mintha az ég és a föld titkos akarata lett volna, hogy így legyen: maga a szülőfalum, Szentes, a hosszan elnyúló parasztházunk udvara-kertje az Éden illatával, örömeivel, gazdagságával, színeivel, varázsával vett körül naponta. Semmit sem érzékeltem az isteni „döntésből”, tudniillik abból, hogy „átkozott legyen a föld temiattad, fáradságos munkával élj belőle életednek minden napjaiban; orcád verítékével egyed a te kenyeredet, míglen visszatérsz a földbe.”

Hogyan is érzékeltem volna, hiszen a gyermeki édenkertben nemcsak „az Úristen járt vala”, hanem az ő angyala is, édesanyám, aki miután anyatejjel „lábra állított”, gondviselőmmé lett. Lelkiekben mindenekelőtt, de azokkal az áldásokkal is, melyeket ég és föld adott, hiszen „nekem nősz nagyra, szentem”: orcája verítékét sohasem mutatva.

Édesanyám ezeregy mesés étellel nevelt, mint minden gyermeket az ő édesanyja. A Huta kerekes kútjáról hordott kristálytiszta vízzel, melynek a föld gyomrából fölbuzgó zamatát örökre a számban érzem. És frissen fejt, habzó-meleg, nehéz illatú tejjel, meg a belőle köpült, sárgán olvadó vajjal, melyet az udvarunkban álló kemencében sült kenyérre kenve ettünk, leöblítve a köpülés csemegéjével, a kimondhatatlan „bukéjú” íróval. Vagy azzal az ínyencséggel, melyet mindmáig sóvárgok: a kacsa bőréből, májából és vöröshagymából sütött, illatdús étellel – szigorúan pirítós kenyérrel fogyasztva. Voltak persze egyéb csudaságok is, visszahozhatatlan ízű, isteni étkek, melyeket egyedül az én szerető és szeretett édesanyám tudott világraszólóvá elkészíteni. Ilyen volt a habart paszulyleves, a számomra máig érthetetlen nevű csipkeleves (szintén paszulyból, azaz babból készült), s a levesek között a legnagyobb szentség, a húsleves, amely csak akkor lehetett fenséges, ha disznóhúsból főtt és hihetetlenül apróra vágott kockás tészta dúsította; emlékszem, áldott emlékű édesapám mindig csordultig töltött tányérral ette – csak úgy az igazi.

Feledhetetlen még sok-sok ízesség és ízletesség: a híres-neves bodrogközi töltött káposzta; az imádottan zaftos paprikás csirke és nyúlpaprikás; a „kövér” nyalánkságnak számító túrós haluska; a sárgán szétomló túrós béles; a füstölt-szárított, „titokzatos” recepttel készült házi kolbász, melynél finomabb kolbászt soha és sehol nem ettem… S a bodrogközi szőlőszüret „földesúri”, mi több, „királyi” ebédje kint a szabadban, az októberi Homokoson: az Isten szabad ege alatt sütött, jól megszolgált s hálával elfogyasztott lacipecsenye!

De voltak meghittebb finomságai, már-már nyalánkságai is gyermekkoromnak: lágy házikenyér édes görögdinnyével, százízű szőlővel; szotyós körte csak úgy bemajszolva; aranysárgára sült sütőtök; télen a kályhán pirított balzsamos krumplikarikák, melynek gőzölgő illata meghittebbé varázsolta otthonunkat; hideg aludttej krumplizsámiskával; az ünnepszámba menő disznótorok nyalánkságai; bikatöke gombamódra… Ezeregy mesés étel: az udvarunkban a nagy üstben rotyogó szilvalekvár illata; a nagy fakádban, ragyogóra mosott gumicsizmában taposott, darazsak körüllengte szőlőmust édessége; a frissen feltört dió aromája; az árokparti sóska fanyar jósága; a birsalma, a ribizli, a málna, a kökény, a csipke, a vadmogyoró, a szeder, a szamóca, a szép nevű Isten kenyérkéje, a piros és fekete galagonya ármányos, hívogató, szeretgető, adakozó gyönyörűségei…

És monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra; és uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a barmokon, mind az egész földön, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon. ĺmé néktek adok minden maghozó füvet, és minden fát… Az legyen néktek eledelül.