Grúzia hadi úton

Grúz katonák a Pankiszi-szoros egyik ellenőrző pontjánálReuters-felvételMint néhány órával később a helyi rádió orosz nyelvű adása bemondja, megint orosz gépek támadták a Grúzia északi határvidékén lévő Pankiszi-szorost, sokadszorra az utóbbi napokban-hetekben. Kazbegi hű tehát nevéhez: bő kétszáz éve itt lépték át a cári orosz seregek a Kaukázust, és építették meg a grúz hadi utat, ahogy a kátyús, 200 km hosszú útvonalat a mai napig is nevezik. A városka egyetlen aszfaltozott utcáján, a Sztálin úton egy 70 év körüli veterán kérdezi, honnan is vagyunk. „Ungret” – válaszolunk grúzul, mire oroszul folytatja: Sztálin szabadított föl benneteket! Meg egész Európát!

Az egykori kaukázusi magyar hadifoglyok csak „Zsugás Viliként” emlegették a nagy bajuszú grúzt, akinek háromméteres szobra ma is ékesíti szülővárosa főterét. Gori hatvanezres város az ország kellős közepén, ahol a legtöbben ma is büszkék nagy szülöttjükre. A mindennapok azonban nehezen telnek.

Naszi 35 év körüli orvosnő, aki a városban elszállásolt 7500 menekültet gyógyítja. A menekülteket az éppen tíz éve kirobbant abháziai, majd a pár évvel későbbi dél-oszétiai fegyveres konfliktusok hajtották el hazájukból, és manapság országszerte a szebb napokat is megélt egykori Inturiszt-szállodákban vannak elhelyezve. A hivatalosan most is Grúziához tartozó két autonóm körzet felett Tbiliszi valójában nem gyakorol fennhatóságot: területükön orosz „békefenntartók” tevékenykednek, és a boltokban sem a grúz lari, hanem az orosz rubel a fizetőeszköz.

A jelenlegi, Pankiszi-szorosi konfliktustól pontosan ezért tart az ötmilliós, igen gyenge hadsereggel rendelkező Grúzia. Tbiliszi félelme az, hogy egy újabb orosz befolyású enkláve alakulhat ki az ország határain belül, ezzel tovább csorbítva a területi egységet.

Mint ismeretes, az orosz hadi gépezet azért bombázta az utóbbi időben Grúzia területén a csecsen határ közelében fekvő völgyet, mert állítása szerint ott csecsen fegyveresek, „terroristák” találnak menedéket. Moszkva jogot formál arra, hogy a „nemzetközi” terrorizmus fészkét kiirtsa, akár egy másik ország területén is, éppúgy, ahogy például az Egyesült Államok tette azt Afganisztánban vagy Izrael Ciszjordániában az utóbbi egy év során. Más megközelítésben Oroszország Washington hallgatólagos beleegyezését élvezi, miszerint Moszkva nem ellenzi a Bush-kormányzat esetleges Irak-ellenes akcióját, ha cserébe „rendet tehet” saját háza táján, a még mindig közel-külföldnek tekintett Kaukázusban.

Helyi pletykák szerint Oszama bin Laden a Pankiszi-szorosban rejtőzködik, és Oroszország erre hivatkozva próbálja igazolni a bombázásokat. A peresztrojka ideje óta világszerte ismert grúz elnök, Sevardnadze erre így reagált: – Rendben, akkor abban a házban kezdjük Oszama keresését, ahol Igor Ivanov (az orosz külügyminiszter) született, és ahol anyja még mindig lakik – így ráébresztve Moszkvát a terroristavezérhez fűzött ürügy alaptalanságára.

Grúziában mindenesetre nagy visszatetszést kelt a Nagy Testvér katonai beavatkozása, és általában minden, ami orosz. A nyelvet szinte mindenki beszéli, és itt-ott lehet látni európai vonású, magas és szőke helyi lakosokat. Az egyik este egy hórihorgas oroszra bukkantunk, akiről kiderült, hogy hosszú éveken át Székesfehérváron szolgált – feltételezzük, hogy az ideiglenesen nálunk állomásozó szovjet déli hadseregcsoport operatív tisztjeként.

A közhangulat (el)nyomottságára jellemző, hogy a szovjet esztrádműsor külsejét öltő, havonta jelentkező tévékabaréban a humor politikai szabadságfoka nagyjából megfelel a mi 1978–1980 körüli színvonalunknak: nagyon tompa célzások az oroszokra, még tompább célzások a belföldi politikusokra. Hiába szerzett valaki magas szintű képesítést, ügyvédként, orvosként (vagy bármi másként) csak akkor tud elhelyezkedni, ha előtte sok ezer dolláros kenőpénzeket helyez el megfelelő zsebekben – panaszkodik több 30-35 éves, egyetemi végzettségű, a helyzet kilátástalanságát ecsetelő fiatalasszony egy olyan országban, ahol a legális állással rendelkezők havi 25 dollár körüli összeget visznek haza. A legderűlátóbb vélemény szerint is legalább 10 évbe kerül, mire valami érezhető pozitív változás következik be. A legtöbben a „helyzet” változását egy eseményhez kötik: Sevardnadze távozásához, ami a vélemények szerint csak halálával következhet be.

Sokan próbálnak szerencsét Oroszországban, bár itt kaukázusi kinézetük miatt sokszor hátrányos megkülönböztetésben részesülnek. Tbilisziben több felirat hirdet vízumot Oroszországba, mint ahány étterem van. A szerencsésebbek Angliába vagy akár Amerikába is kapnak vízumot, mint például a 45 év körüli Khatuna, aki Grúziában angoltanárként dolgozik, de sikerült összesen másfél éven keresztül az USA-ban takarítónőként, idősotthonban nővérként egy kis pénzt összeszednie családjának.

Tbiliszitől 20 km-rel északra e sorok írója számára is szinte kézzelfogható valósággá vált a grúz hadi út hadi jellege, amikor két minibuszból legalább 10 fekete maszkos, géppisztolyos férfi pattant ki egy harmadik minibuszt közrefogva, de szerencsére a mi taxinkat gyorsan továbbengedték. Az izgatottság és a félelem csak harmadnap múlt el, amikor kiderült, hogy nem maffia-leszámolásról volt szó, hanem egy 21 éves fiatalember egyedül és elég ügyetlenül végrehajtott ékszerrabló és túszejtő akciójáról.

Akár kaukázusi völgyek bombázása szerepel a hírekben, akár csendes őrültek száguldoznak az országúton kibiztosított gránáttal, Grúziában a fegyverek használata mindennapos dolog.

Tbiliszi, 2002. szeptember